Közkincsünk a szabadság, azaz a Djabe

Steve Hackett és a magyarországi Djabe zenekar emlékezetes koncertet adott vasárnap este a nagyváradi színházban.

Vasárnap este egy másik eseményről rohantam a színházba, hogy hallhassam, láthassam a Djabe együttest és Steve Hackettet, de így is csak háromnegyed órás késéssel érkeztem meg oda. A koncert végére bántam is erősen, hogy lekéstem azt az első háromnegyed órát. Noha a Djabe zenekart korábban nem ismertem, Steve Hackett játékát azonban igen, ezért azt gondoltam, hogy ő biztos nem lép fel akármilyen zenekarral, és ez a sejtésem be is igazolódott, mert egy rendkívül igényes koncert tanúja lehettem. Saját meghatározása szerint a Djabe olyan egyedi zenét játszik, melyben a jazz keveredik a magyar és a világzene különböző elemeivel. Ez kétségtelenül igaz, de Steve Hackett jelenlétével és játékával a progresszív rock műfaja is megjelenik a zenéjükben, ami csak még változatosabbá tette a műsort. A Djabe muzsikusainak zenei kifejező készsége bámulatos. A Barabás Tamás basszusgitáros és Banai Szilárd dobos alkotta ritmusszekció az összeszokottság és a biztos zenei alapozás álompárosa. Barabás Tamás a koncert során többször is megmutatta, hogyan kell a bőgőt szólóhangszerként is kezelni, akit pedig az ő káprázatos muzikalitása még a mintegy két órás koncert során sem győzött meg, annak a ráadásban koppant az álla, amikor Barabás a saját maga samplingelte basszusalapra improvizált egy olyan basszusszólót, amire még Flea is elismerően bólogatna. Égerházi Attila gitáros, noha ő konferálta fel a dalokat, visszafogottabb szerepet vállat ezen a koncerten, de gitárjátéka és a különböző ütőhangszerek kezelése így is fontos színt kölcsönzött a zenekar hangzásának. Kovács Zoltán szintetizátorjátéka szintén emlékezetes marad. Kovács Ferenc a sokoldalú zenész mintapéldájává vált számomra: trombitásként és hegedűsként is kifogástalan volt, de az énekesi feladatokat is ő látta el. Érzésem szerint ő volt a világzenei hangulatokért felelős muzsikus ezen a koncerten.

Összeszokottság

Egy olyan felállásban, amikor egy viszonylag ismeretlen zenekar együtt játszik egy világsztárral, fennállhat az a veszély, hogy egy koncerten minden csak a sztárról szól. Szerencsére a vasárnap esti koncerten ilyesmiről szó sem volt: Steve Hackett nem akart kiemelkedni, villogni, ezért nem is szólózta szét a hangversenyt; integráns része volt a csapatnak, aki szólóival, valamint furcsa, de nagyon érdekes gitáreffektusaival járult hozzá az egységes zenekari hangzáshoz és magához a zenei élményhez. Steve Hackett, aki a Genesis gitárosaként vált világhírűvé, a vasárnap esti koncerten is bizonyította, hogy szólóban sem felejtett el gitározni, és a Djabe zenekar tagjai is méltó muzsikustársai voltak a színpadon a világhírű gitárosnak.

Szabadság

Az alapvetően jazz és fusion zenei műsort ottlétem ideje alatt két alkalommal váltotta fel valami más: Steve Hackett akusztikus gitár blokkja, valamint az együttes angklungimprovizációja, amikor az együttes minden tagja, kiegészülve egy hallgatóval a közönség soraiból az Indonéziában honos rázóhangszerrel játszottak el egy nagyon hangulatosra sikeredett zenei gyakorlatot. Mivel egyáltalán nem tartozott a zenei teljesítményhez, ezért lehet, hogy csak engem zavart egy kissé Barabás Tamás színpadi megjelenése, aki világoskék felsőjében, terepmintás nadrágjában és fehér sportcipőjében olyan hatást keltett, mintha valami falusi lagzizenekar muzsikusa lenne, vagy mintha épp a próbateremben melegítene: ez a kinézet sehogy sem illett ehhez a nagyon is igényes zenéhez. De ez volt az egyetlen kifogásom, mert a zenei teljesítmény kifogástalan volt. Rászolgál nevére a Djabe zenekar (ashanti nyelven a djabe szabadságot jelent), mely tiszteletet érdemlő könnyedséggel kalandozza be a különböző zenei műfajokat; a zenekar a legkomplikáltabb ritmusokat és a legagyafúrtabb dallamokat is könnyedén megszólaltató muzsikájukkal az őket hallgatókban is felélesztik a szabadság érzését.

Pap István