Nagyon jó híre van a magyar zenének

Hogyan fordult a zenei pálya felé?

A szüleim amatőr kórusban énekeltek Pesten, ahol én is születtem. Gyerekként sokszor ott kellett lennem a próbákon, mert nem tudtak a nagyszülőkre bízni. Később édesanyám javaslatára elkezdtem hegedülni. Aztán karmester szerettem volna lenni, de valaki javasolta, hogy tanuljak zeneszerzést, mert az jó zenei előtanulmány. Ezért hegedűtanulmányaim ellenére a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába már zeneszerző szakra felvételiztem.

Kik voltak a példaképei?

Eleinte többek között Beethoven és Leonard Bernstein zenéje volt rám hatással. Aztán húsz-huszonegy éves koromban, amikor a Zeneakadémiára jártam, történt egy nagy változás az életemben, ugyanis a láthatatlan zeneszerző példaképek mellett látható példaképek is megjelentek. Máig nagyon hálás vagyok mestereimnek, például Eötvös Pétenek vagy Jeney Zoltánnak, akinél zeneszerzést tanultam. Az utóbbi időben egyre különbözőbb típusú zenékhez vonzódom. Ami mostanában fontos nekem, az többek között Fekete-Kovács Kornél munkássága, aki Magyarország legjobb jazztrombitása. Kortárs zenében Helmut Lachenmannt említeném, vagy Gérard Grisey-t, a spektrális zenék kiemelkedő figuráját vagy akár a velem egykorú dán Simon Steen-Andersent, aki alapvetően zajokból épít zenéket. De azt hiszem, ma nem igazán jellemző, hogy nagy példaképek álljanak szobrokként előttünk, inkább a kisebb információk segítik a kreativitást. Nagyon sokszor nem is a saját szakterületemről érkezik az inspiráció, hanem a könnyűzenei hatásokból, vagy akár a képzőművészetből, az építészetből vagy a természet bizonyos jelenségeiből.

Hogyan alakult zenei fejlődése?

Először kis tanulódalokat komponáltam. Ez tartott tizennyolc éves koromig. Akkor történt egy szerencsés váltás. Elmentem az USA-ba Tanglewoodba, a Boston Symphony Orchestra nyári központjába, ahol zeneszerzői kurzus is volt. Ott egy csomó olyan zenét hallottam, amit korábban nem. Louis Andriessen holland zeneszerző muzsikájával is ott találkoztam először, és egyszerűen sokkolt, hogy ilyet lehet csinálni. Aztán amikor bekerültem a Zeneakadémiára, elég hamar elkezdett foglalkozni velünk Jeney Zoltán. Az ő gondolkodása, hallása megváltoztatta az én zenei szemléletemet is, és mélyen strukturális tipusú zenéket kezdtem el komponálni. Ez tartott kb. huszonhat éves koromig. Abban az időben kezdett el érdekelni a térbeli zene, amelyben a kompozíciónak integráns része az, hogy egy szólam, egy hangszer a tér mely részéből szólal meg. 2004 óta egyre többször nyúlok könnyűzenei elemekhez, az utóbbi időben pedig a hangszeres színház érdekel. Ezt az irányzatot Mauricio Kagel argentin származású német szerzőhöz lehet kötni, és az a lényege, hogy nem színészek zenélnek, hanem hangszeres muzsikusok viselkednek színészként egy kicsit.

Ön szerint megtanulható-e a zeneszerzés?

Az egyik kollégám azt nyilatkozta, hogy a komponálás nyolcvan százaléka megtanulható, és a húsz százaléka nem, de abban a húsz százalékban rejlenek a legfontosabb dolgok. Én is azt gondolom, hogy nagyon sok minden megtanulható a zeneszerzésből, de nyilván bizonyos tehetség, adottság, előképzettség kell hozzá. Bármennyit is tanul az ember, mindig marad valami, ami már nem tanulható, mert az már intuíció, hallás, ízlés kérdése. De az az érzésem, hogy ez minden szakmában és művészeti ágban így van.

Zeneszerzőként mennyire tartja természetesnek azt, hogy a könnyű- és a komolyzene ennyire szétválik egymástól?

Ez egy jelenség, ami valószínűleg mindig is létezett, csak a különbség más szinteken jelentkezett. A komoly- és a könnyűzene fő különbsége ma abban nyilvánul meg, hogy a könnyűzene célja általában az, hogy minél több embert megszólítson, míg a komolyzene szerzője inkább a közlendők felől közelít, és jó esetben lesz, aki az elmondottakra ráharap. A könnyűzene a zenei elemeknek egy sokkal egyszerűbb szintjét ragadja meg azért, hogy minél szélesebb réteget tudjon maga mellett. Ehhez képest a komolyzene a zenei elemek komplexebb megjelenésére törekszik. Az viszont nem igaz, hogy a könnyűzenészek nem tájékozódnak a komolyzenében, például a Pink Floyd, az Emerson Lake and Palmer nagyon magas szinten vettek át komolyzenei elemeket. Én nem tudok sem azzal egyetérteni, hogy szét kell választani a kétfajta zenét, sem azzal, hogy össze kell mosni a két műfajt. A crossover nevű dolog egy tévedés, mert az önmagában nem működik, hogy könnyűzenét csinálok, de szimfonikus zenekar muzsikál a háttérben.

Nem okoz frusztrációt az igen magasan képzett komponistában az, hogy alkotásait nagyon sokan alkalmasint nemhogy nem értik, de nem is tekintik zenének?

Nyilván azt könnyebb megérteni, amiben csak háromféle akkord és négyféle ritmusemelem van, mint azt, amiben tizenöt, húszféle van sokféle kombinációban. Alkotóként elvileg azzal tudok segíteni a hallgatónak, ha kulcsokat adok, amivel könnyebben nyit ki bizonyos ajtókat. De hiába is van valakinek számtalan kulcsa, ha nem is kutat kinyitandó ajtók után, azaz hiányzik belőle a kíváncsiság. Ettől függetlenül én azért írok komplexebb zenét, mert szükségem van rá. De annak nincs túl sok jelentősége, hogy számszerűleg hányan hallgatják meg például az én zenémet. Sokkal fontosabb, hogy hányan értenek meg abból valamit, amit közölni akartam. De ha frusztrálna, nem komponálnék tovább.

Térjünk át a díjakra is, hogy ne csak frusztrációkról beszéljünk, hanem a sikerélményekről is. Hogyan működnek a zeneszerzői versenyek?

Általában az interneten találok pályázatokat, versenykiírásokat. A zeneszerzőversenyek többségére olyan művel lehet pályázni, ami még nem hangzott el, nem adták ki, nem került nyilvánosság elé. Nem kell feltétlenül új darabnak lennie, csak megfeleljen ezeknek a feltételeknek. A kompozíciókat kottában kell beküldeni, a legtöbb esetben névtelenül. Általában csak a kottát nézi át a zsűri, és vagy ennek alapján rögtön győztest hirdetnek, vagy – és szerintem ez a jobb –, kiválasztanak egy pár művet, amelyeket eljátszatnak egy nyilvános koncerten, és az előadás után ítélik meg, hogy ki nyeri a versenyt.

Melyik díjára a legbüszkébb?

Két díjamra vagyok nagyon büszke. 2007-ben Berlinben rendeztek egy versenyt Ligeti György emlékére, aki azelőtt egy fél évvel halt meg. Oda is névtelenül kellett pályázni, és arra a versenyre írtam egy új darabot Poly címmel, amit beválogattak a döntőbe. Eredetileg kotta alapján döntött volna a zsűri, de annyira egyenrangúnak érezték a három döntős darabot, hogy csak a koncerten történő elhangzásuk után hirdettek eredményt. Így kaptam én első díjat, és a két kolléga megosztott második díjat. A másik első díjamat a budapesti Új Magyar Zenei Fórumon nyertem az idén. Erre a versenyre csak magyar zeneszerzők nevezhettek, de a világ minden tájáról. Nagyzenekari és kamarazenei kategóriában hirdettek versenyt. Nekem mindkét kategóriában bejutott egy-egy darabom a döntőbe, ahol Faust Groteske című zenekari művemet első díjjal jutalmazták. Azért örülök ennek a versenynek, mert a darabban olyan hangzástípust sikerült megtalálnom, amelynek működéséről csak az előadás során győződhettem meg. Ami nagyon fontos az ilyen versenyeken, hogy a díjazott alkotásokat esetleg eljátsszák máshol is. Ez utóbbi kompozíciómat Eötvös Péter műsorra tűzte Grazban idén októberben, a Poly-t pedig azóta már a világ több pontján is megszólaltatták.

Mekkora ismertséget nyújtanak a zeneszerzőnek ezek a versenyek?

Van néhány olyan verseny, amelyen igen komoly elismertségre lehet szert tenni. Például a brüsszeli Queen Elisabeth versenyt úgy szervezik meg, hogy kétévente van zongora, illetve hegedűverseny. Ehhez kapcsolódóan zeneszerzőversenyt írnak ki, és a nyertes mű lesz a kötelező darab a következő évi hangszeres versenyen. Ezek a kiírások nagy hírveréssel szoktak járni.

Sok XX. századi magyar zeneszerző rendkívüli nemzetközi elismertségnek örvend. Mi lehet ennek az oka?

Nagyon jó híre van a magyar zenének, de ez ma a nemzetközi porondon Kodályt, Bartókot, Lisztet, Kurtágot, Ligetit és Eötvös Pétert jelenti. Mellettük még tényleg nagyon sok jó zeneszerző van. Az erdélyi és a szlovákiai magyar zeneszerzőket nem ismerem jól, de a magyarországiak között még négy-öt igen jó zeneszerző van, akiket játszanak külföldön is. Ligetit egyébként ma a világ legjobb tíz zeneszerzője között tartják számon, és napi rendszerességgel játsszák a műveit. Külföldi zenészek és zeneszerzők azt mondják, hogy ők hallanak a magyar zenében valamit, amire azonnal azt tudják mondani, hogy ez biztosan magyar zene. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy ugyanennyi jó zeneszerző él a világ többi részén is.

Mi a számítógép szerepe a zeneszerzésben és a zene megszólaltatásában?

Szerencsére mára a számítógép hangszerré lépett elő. Akkor jó az elektronikus zene hangzása, ha új utakon jár, és olyan hangzásokat keres, amelyeket akusztikusan nem lehet megszólaltatni, vagy segítségével új hangzáskombinációk születnek. A számítógép mindemellett nagy segítség a kottaírásban, hangzások modellezésében, illetve abban, hogy a zeneszerző egy teljesen új, digitális zenei világot hozzon létre. A számítógép rendkívül fiatal eszköz, míg a hegedű a mai formájában legalább háromszáz éves, a trombita, vagy a dobok őse pedig több ezer éves. A számítógép még egy csecsemő. Meg kell tanulni bánni vele. Aki számítógépre ír zenét, és azzal szólaltatja meg, annak azzal a nehézséggel is szembe kell néznie, hogy nemcsak játszania kell rajta, hanem meg kell „építenie” a hangszert a hangszíneivel együtt. Ennek az a következménye, hogy nagyon könnyű átverni a hallgatót nem minőségi zenével, mert e téren még annyira nincs tapasztalatunk, miközben egy csúnya hegedűhangot vagy egy rossz ritmusú dobolást könnyebben kiszúrunk.

Milyen következménuekkel járhat az, hogy a számítógép mindenkinek lehetőséget biztosít arra, hogy zenét szerezzen?

Valóban, ma már bárki tud zenét szerezni bármiféle előképzettség nélkül, viszont így egy csomó ember kiélheti a kreativitását. Már az iskolában úgy kellene zenét tanítani, hogy legyenek kreatívak a gyerekek, és alkossanak maguk zenét a számítógéppel. Én örülök ennek a fejleménynek, még akkor is, ha rendkívül sok gagyi teremtődik. Hogy ez ne így legyen fel kell hívnunk a közvélemény figyelmét arra, hogy mi számít minőségnek, és hogy bár létezik ez a dömping, ne támogatássuk a gagyit. Ezzel együtt a számítógépes zenének, ahogy minden újdonságnak, van létjogosultsága. Az újdonságot nem megtagadni kell, hanem megtanulni alkalmazni, és az értékrendüket részint ehhez igazítani, részint az értékrendünk szerint mérni az új dolgokat.

Pap István