Az ember és a színészek tragédiája

A Városi Művelődési Házban szerda este megrendezett eseményen Praznovszky Mihály irodalomtörténész, a Mikszáth Társaság elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori igazgatója, a balatonfüredi Tempevölgye irodalmi folyóirat főszerkesztője, Mikszáth- és Madách szakértő tartott előadást Be van fejezve a nagy mű címmel Madách Imréről és halhatatlan művéről, Az ember tragédiájáról. Az esten közreműködtek a Szigligeti Színház tagjai: Körner Anna, Pitz Melinda, Csepei Róbert, Dimény Levente, Hajdu Géza, Kocsis Gyula, ifj. Kovács Levente, Meleg Vilmos és Pál Hunor.

Lehetett volna...

Akik ott voltak Praznovszky Mihály legutóbbi, Mikszáth előadásán, joggal reménykedhettek abban, hogy ezúttal is egy szórakoztató produkció, amolyan élvezetes magyar óra részesei lesznek, talán emiatt is foglaltak helyet elég szép számban tanárok a közönség soraiban. Lehetett volna jó ez az esemény, és mitagadás, Praznovszky minden tőle telhetőt meg is tett ennek érdekében: érdekes irodalmi dokumentumokat választott ki felolvasásra, amelyek átértékeltek eddig másképp hitt, vagy tudott dogokat, főként azt, hogy Fráter Erzsébet nem volt annyira könnyelmű, léha, Madáchot nem szerető feleség, mint ahogy az az irodalomtörténetben ma is él. Az irodalomtörténész elgondolkodtató adatokat bányászott elő, például azt, hogy Az ember tragédiáját minden európai fővárosban bemutatták már, kivéve Moszkvát, ahol a Falanszter szín miatt nem került színpadra a mű. A tudós felhívta a figyelmet egyes elhangzó szövegek aktualitására is, ami alkalmat adott neki arra, hogy megfricskázza az egykori és a mai magyar társadalmat. Etekintetben beszédesek voltak a következő megjegyzései: „feljelentések alapján hurcolták el Madáchot. Mi más alapján, hiszen Magyarországról van szó.”, vagy Arany János és Madách Imre kapcsolata vonatkozásában: micsoda szellemek éltek egykor a magyar társadalomban, akik nem eltaposni akarták a tehetségeket, hanem magukhoz emelni!”

...de nem volt

Nem volt jó a szerdai előadás, mert Pitz Melinda rövid megszólalását és Kocsis Gyula utolsó szavalatát leszámítva színészeink felolvasása vagy tökéletesen jellegtelen, vagy amatőr szintű volt. Érzékelni lehetett, hogy az előadók többsége nem foglalkozott egy percet sem a műsort megelőzően a szövegekkel. (Ha ez nem így van, akkor még nagyobb a baj.) A szürke megszólalásokra ki sem térek, viszont kifejezetten csalódást keltett Meleg Vilmos, aki improvizált hangsúlyozásaival majdhogynem teljesen érthetetlenné tette az amúgy is nehézkes Madách szövegeket, míg a fonnyadt pálmát Pál Hunor vitte el, akinek a szájából úgy jöttek elő Ádám szavai, mintha valami másnapos, közönnyel kacérkodó tinédzsert tett volna oda a magyartanárnő, hogy olvasson valamit az osztálynak. Praznovszky alapos előkészítő munkája ellenére az este végeztével az a benyomás maradt a legerősebb bennem, hogy a fellépő színészeink zömét teljesen hidegen hagyja az, ami a pódiumon történik. Holott csak annyi dolguk volt, hogy értelmezve, érzelmi töltéseket hangsúlyozva olvassanak fel néhány szöveget. Egy színész számára ez rutinmunka, de ha így nem megy, akkor az azt jelenti, hogy nem rutinból kell megoldani a feladatot. Mind Az ember tragédiája, mind a Magyar Dráma Napja valamivel több odafigyelést érdemelt volna színészeink részéről. És talán a közönség is.

Pap István