Pénzügy politikai dilemmák

Kolozsvár egyik legismertebb üzletembere Mezőségen született. A kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság Karán diplomázott. Bankszakmában helyezkedett el. A ’89-es eseményeket követő idők adta lehetőségeket kihasználva, jelentős megbecsülésre tett szert.

Ma már Iosif Pop neve fogalom Kolozsváron. Több bankintézmény résztulajdonosa.

Ennek köszönhetően Románia pénzügyi politikájáról kérdeztem.

- Negyven valahány évi kommunista gondolkodás után egy nagyon nehéz helyzetből kellett a piacgazdasági helyzetre átnyergelni. Szerintem az a mód, ahogyan ezt az akkori politikai és gazdasági vezetők elképzelték, nem volt a legszerencsésebb. A privatizálás gyakorlatba ültetése nagyon vitatható módszerekkel történt. Sok olyan jogi eljárást született, melyet nem tudtak vagy éppen nem akartak megfelelő tudatossággal alkalmazni.

Példának felhozhatnám a kolozsvári Nehézipari Gépgyár esetét. Meg lehet nézni, milyen módon, folyt le a privatizálása, és körülbelül ki tett jelentős haszonra szert, amikor nem volt egy jogilag elismert tulajdonosa. Mindenki azon igyekezett, hogy kezébe kaparintsa a tulajdonjogot, mind addig, míg a létező értékek semmivé váltak. Ennek következtében maga a privatizálandó gyár értéktelennek nyilvánult.

A Petrom vállalatot eladtuk annak idején 51%-ban annyiért, amivel ma már csak 8,9%-ot tudnánk belőle megvásárolni.

Furcsa privatizálás volt.

- Mit kellene annak érdekében tenni, hogy javuljon a gazdasági helyzet?

Létezik egy bizonyos fokú ellenállás, ami a válság ideje alatt, mintha gyengült volna. Ma már ez az ellenállás nem létezik. De sajnos az sincs meg, hogy hozzáértő módon közelítsünk e problémák megoldásához. Ennek következtében az ipar fejlesztésének üteme sok elvárást hagy maga után.

Ha ma az Aranyosgyéresi üzemben felbecsülést szeretnénk készíteni, nehezen tudnánk megvalósítani. Mert nincs ilyen szakember. Az az egy szakmai becsüst Temesváron kapnánk meg, aki még nem halt meg.

Vagy például, ha megfelelő minőségű sportcipőt szeretnénk megvarratni, akkor nem találunk egy olyan egyént, aki ténylegesen ismeri ezt a szakmát. Ezek mind nyugdíjba mentek.

- Ha jól tudom valamikor hatalmas pénzeket fektetett be az állam annak érdekében, hogy a mesterségeket megfelelő módon tanítsák meg a jövő nemzedékének.

A mesterembereket, akiket tényleg meg kellett volna fizetni, privatizálás alkalmával szélnek eresztették, mert az új tulajdonosok nagy része, nem akart befektetni, fejleszteni. Ők csak a pillanatnyi haszonra álltak be.

- Ma, mi a helyzet?

Ha körülnézünk, akkor megállapíthatjuk, külföldiek vásároltak bizonyos értékű tulajdonokat. De ezek a krízis előtt nem tudtak annyira megerősödni, hogy kellő erővel éreztessék hatásukat. Ellenben lehetővé tették az idegen tőke jobb beáramlását.

- A hatása miben nyilvánult meg?

A hazai gazdasági élet nem támaszkodhat állandóan a külföldi tőkére. Ez akkor látszott a legtisztábban, amikor bejelentették a válság kezdetét, nem volt akkora kapacitásunk, hogy ezt megfelelő módon kezeljük. A krízis effektus nagyban hozzájárult a mostani helyzet kialakulásához. Nem kímélte nagy és a középvállalkozásokat sem.

- A bankok ezt a helyzetet, hogyan tudták kezelni?

Jóformán sehogy. Romániában van két-három olyan bank, amely csak az államé és ezek egy teljes gazdasági életet nem tudnak fenntartani.

Amint megállapíthatjuk, a felsoroltak összessége eredményezte a jelenlegi gazdasági élet létrejöttét.

- Kormányok jöttek és mentek, ezeknek a szerepe mennyire volt meghatározó?

Az eredmény érzékelhető. A jelenlegi kormány ihletődik az emberek pánikhangulatából, kénytelen vagyok így mondani.

A 2008-at megelőző halvány fellendülésből az akkori kormány legalább 10 milliárd eurót az állam részére félre kellett volna, tegyen. Nem a Román Nemzeti Bankba, az ÁLLAMNAK. Ha lett volna 10 milliárd euró tartalékja, akkor a kritikus fázist átléphette volna. A gazdasági szabályok ilyenkor a következők: Ahhoz, hogy a kritikus fázist átvészeljed, akkor kölcsönt veszel fel. Mivel Romániának nem állott rendelkezésére a 10 milliárd euró, kölcsönkérnie kellett volna 5-7 milliárd eurót, amivel átvészelhette volna a krízis helyzetet, ha gyorsan kapja meg 2009 első felében. De a kormánynak, amely átvette a hatalmat 2009-ben, fogalma sem volt, mit kell tenni.

Nemzetközi szervek mutattak rá, hol folyik el a pénz.

A kormány ahelyett, hogy kölcsönkért volna 6 milliárdot, kért 20 (HUSZ) milliárdot. A kapott pénz feléből átvészelte a krízist. A többi...?

- Mivel Románia az elmúlt években egyre- másra kölcsönöket vesz fel, minden egyes polgárnak mennyi tartozása van, hiszen ezeket a pénzeket nekünk kell visszafizetni?

Számításaim szerint még a csecsemőket is beszámítva 4300 euró fejenként. Összehasonlítva 1988-al és 2011-el.

1988-ban kifizettünk egy adósságot, ami 11 milliárd dollár volt. Az adósság, amit egy termelő állam halmozott fel, az akkori vezetőnkkel együtt. Azt az adósságot, amit a 1970 években vettünk fel, és 18 évvel később, fizettünk ki évente 10 milliárd lejt, ami a mai pénzben 7 milliárd eurót jelentene.

Abban az időben, Romániában a dolgozók száma 10 millió volt. És ki kellett fizetni 7 milliárd eurót.

Ma munkaviszonyban van 4 millió személy. És a tartozásunk háromszorosa az akkorinak. Ezt a pénzt majdnem 54 év alatt tudnánk kifizetni.

Ha vezetőink vállalták, ilyen körülmények között, a felelősséget, akkor azt jelenti, azokra a nemzedékekre gondoltak, melyek utánunk jönnek.

De az eddigi politikai és gazdasági vezetők pont erre a fiatal rétegre figyeltek oda a legkevésbé. Ez sajnos hosszútávon megbosszulja magát. Nem figyeltünk oda az idegen tőkére, a szabadpiaci lehetőségek kihasználására. Ugyanakkor a saját felhalmozott pénzügyi lehetőségeinkkel sem éltünk kellő képen.

Szeretjük nézni mások, hogyan termelnek, valamint azt, amit megtermelnek. De sajnos, mi ezek mellett elmegyünk, anélkül, hogy a munkakedvet ösztönöznénk. Mi 10 év alatt, megdupláztuk az állami alkalmazottak számát.

Abban a pillanatban, amikor a munkahelyeket cserbenhagyod, a felkészült munkásokat elbocsátod. Akik megmaradtak, csak minimális béreket kapnak. Sajnos a ’90 évek után levő kormányok ezeket tették.

- A politikusi rétegnek milyen magatartást kellene tanúsítani a gazdasági helyzettel kapcsolatban?

Vegyük először azt, amit az előző kormányoknál jó lépéseknek tartok. Amikor Isărecu kormányra került, behozott olyan intézkedéseket, melyek bizonyos fokig éreztették jótékony hatásukat. Ez körülbelül 2000-ben volt. Jött Năstase kormánya, akinek érdeme az a kevéske gazdasági fegyelem, ami akkor érződött. Văcăroiu sokkal jobban kezelte a vállalkozás-kedvelőket, ami érződött is. A Tăriceanu kormány liberalizálta a gazdasági élet megkötöttségét. Főleg a makrogazdaságban. A befektető szabadsága fellendítette a gazdasági életet.

Lássuk, mi történik ma. Mást sem tesznek a gazdasági vezetők, mint megszorításokat alkalmaznak minden téren. Kiadások, kiadások, mert nem tudjuk bátorítani a termelést és a jövedelmet. Abban a pillanatban, mikor a kezdeményezést nem tudod bátorítani, nem várhatod a jövedelem növekedését. Amikor a jövedelem-növekedés elmarad, rögtön jelentkezik a vesztesség. A jövedelem-növekedést minden esetben a befektetés határozza meg. A pénz, ami kiment az országból, annak vissza kell jönnie, és itt kell, hatását kifejtse. A pénzeket minden esetben kamatoztatni kell. Az alacsony kamat ellenben elősegíti a kölcsönzést és bátorítja befektetői kedvet, és hozzájárul az árumozgás felgyorsulásához.

Abban a pillanatban, ahogy indokolatlanul megnöveled a költségeket, a reakció, visszahúzódás lesz. Ha csökkentesz, akkor mindenki erre felfigyel. Most sajnos, az előbbi példa áll fenn. Jelenleg túladóztatjuk, túlterheljük a munkát, a befektetést (tőkét), a profitot, az áruk mozgatását. Ezek után, kinek van mersze befektetni?

A kölcsönöket, melyeket a Nemzetközi Valutaalaptól (FMI) felvettünk és meg is kaptunk, Romániában komoly összegek, kellene, legyenek a gazdasági életben. Nem lehet tudni, milyen zsebekben, tűntek el. Legkevesebb 10 milliárd kellene, dogozzon, de nem dolgozik.

Erről az ügyészség kellene, tudjon, tőlük kellene megkérdezni. A pénznek megvannak a maga utjai. Azt kellene követni, hogy áramlik a hazai gazdaságban a pénz. Amikor nincs, mert valamilyen okból eltűnt, akkor hova tűnt?

Vagy mennyi maradt.

-A tisztelt olvasót meghívnám egy kevés együtt gondolkodásra. Hasonlítsunk össze a három országot Az Amerikai Egyesült Államokat, Kínát és Romániát.

Kínai Köztársaságban egy közepes fizetés 130- 150 euró havonta. Ebből ők megélnek, és mindenik jövedelmének 30-40 %- át beteszi a bankba, köszönhetően a fegyelmezettségüknek és a tűrőképességüknek. A megélhetési küszöb rendkívül alacsony. Havi exportjuk 162 milliárd dollár. A jüan sokkal vonzóbb lesz, mind az országban, mind külföldön, a dollárhoz vagy az euróhoz viszonyítva. A jüan értéke megindult felfelé, és valószínű ezt az utat a továbbiakban is járja.

Az amerikai átlagkeresete magasabb havonta, mint 4500 dollár. Az Amerikába begyüremlett kínai áru, köszönhetően annak, hogy nagyon jó minőségű, még rendkívül olcsó is.

Ennek következtében az amerikai vásárlók rendkívül receptívek lettek a kínai áruk iránt. Azért, mert olcsók és nincsenek feldicsérve. (Egyébként ez is egy ragyogó reklámfogás, ahol minden a „reklám”!) Az üzlet fellendült oly annyira, hogy mára már kiderült megbillent a helyzet mindkettőjük számára. Amerika fizetésképtelenné válhat. Jelenleg ott tartanak, hogy tárgyalnak, arról emeljék meg az amerikaik hitelvételi keretét 14.000 milliárd dollárra. A felvett pénzösszeg közel 70% Kínából származik. A többit szintén Kínától kapták a jüanban. Tehát annak a dollár mennyiségnek egy tört részét, ami amerikaiak kínai árukért kifizettek, azt most kölcsönként kapják meg.

Tehát, aki becsüli a munkát és nem rest dolgozni, az megfelelő fegyelemmel párosulva, gazdasági előnyre tehet szert. Míg az erejét meghaladó költekező gazdasági hátrányba kerül.

E két példát felhozva, Romániát nem hasonlíthatjuk össze Amerikával, vagy Kínával. Mind két országban a gondolkodás eltér a miénkétől. Ahol évekig sikerült titkolni, a kapott pénzeket nem arra használják fel, amire kérték.

Bízván abban a kölcsönző futni fog pénzéért.

- Mind több és több család a betevő falatot alig tudja megteremteni. Ezt a helyzetet hogyan kezelik azok, akik az ország irányítására törtek?

Ez a nagy kérdés, melyre választ kell találni. Az 2012-es őszi választások eredményei mindnyájunk számára hihetetlenül fontosak. Nem mindegy, a nép kire bízza azt a természeti, gazdasági politikai és humán vagyont, mellyel most rendelkezik.

Csomafáy Ferenc