2011.06.03. 08:38

Hiripi Zsuzsanna hetven éves

Hetvenedik születésnapja alkalmából ma 17 órakor, a Szatmárnémeti Alkotóház Galériában (1 Decembrie 1918. utca, 11. szám) nyílik meg Hiripi Zsuzsanna keramikus életmű kiállítása.

Hiripi Zsuzsanna neve nem ismeretlen a szatmáriak számára. Munkáival számtalan kiállításon lehetett és lehet találkozni. A kerámia iránti szeretetét bizonyítja az az életmű, ami még mindig kiteljesedőben van. Munkái a világ legtávolabbi részeire is eljutottak. Az alábbiakban életéről és munkásságáról beszélgettünk a keramikussal:

— Szatmárnémetiben születtem, itt érettségiztem 1959–ben a Magyar Lánylíceumban — emlékszik vissza a keramikus. — Csapó Sándortól tanultam szobrászatot az akkori Népművészeti Iskolában. Miután apámat bekényszerítették a kollektívába, valami olyan munkát kellett keressek, amiből meg lehetett élni. Az mtsz–ben volt egy könyvelői állás, amit egy tanfolyam elvégzése után elfoglaltam. Mivel ez egy kényszermunka volt a számomra (továbbra is a művészet iránt érdeklődtem), szabadidőmben Liteczki Ilonához jártam rajzot tanulni.

— Hogyan került kapcsolatba a kerámiával?

— A kollektív gazdaságnak volt egy virágkertészete és két virágüzlete, valamint egy virágcserép–készítő műhelye. Egyszer betévedtem a műhelybe és elkezdtem korongozni. Egy évig jártam le a műhelybe munkaidő után, hogy megtanuljam a mesterséget. Amikor úgy éreztem, hogy a virágcserép–készítésből meg lehet élni, otthagytam a könyvelést.

Kerámiaegyesület

— Mikor indult a művészi pálya?

— Összegyűjtöttem a városban még élő fazekasokat, hogy elkezdjük a szatmári népi kerámiák készítését. Később döbbentem rá, hogy Szatmárnémetiben nincsenek hagyományai a népi kerámiáknak, ezért nem igazán van mire építeni. Az ami van a sárközinek, a vámfaluinak és a nagybányainak a keveréke. Ezért megpróbáltam egy olyan stílust kialakítani, ami a legősibb kerámiakészítésre épül. Az egyesület 1970–ig működött. Akkor az árvíz sokaknak tönkretette a házát, az emberek az újjáépítéssel voltak elfoglalva, így én egyedül maradtam a műhelyben. Ekkor kezdtem el vázákat és ikebanákat készíteni. 1977–ben felkeresett egy riporter a kolozsvári rádiótól és felkért, hogy állítsam ki munkáimat a rádió előcsarnokában. Ezt követően sorozatosan érkeztek a meghívások Szatmárnémetiből, Bukarestből, Szászhalombattáról, Sopronból, Vácról, Stuttgartból, Verőcéről és nagyon sok más városból. Nagyon sok tanítványom volt, de közülük egy sem maradt meg a szakmában. A korongozáshoz fizikai erőre, kitartásra és nagyon sok ötletre van szükség — fogalmazott a művésznő.