Velünk élő történelem

Dr. Liviu Marta, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója és Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnökének köszöntője után előadások hangzottak el a II. bécsi döntésről, annak előzményeiről és következményeiről. Az előadásokat viták és kiegészítések követték, ami építő jellegű volt, hiszen hetven év után ez az első alkalom, amikor magyarországi és romániai történészek ültek egy asztalhoz, hogy a két nép közös történelmének erről a kényes kérdéséről tanácskozzanak.

Történészek véleményei

Dr. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia történelemtudományi intézetének tudományos igazgatója: „Azokat az érzéseket, amelyek ehhez a döntéshez kötődnek, ha nem is egészében, de az idő koptatja. Ebben sokat segít az, hogy mindkét ország az Európai Unió tagja, a határok átjárhatók. Ettől függetlenül, ha nem is egészében, de egy részét újra kell értékelni a hetven éve történteknek. Figyelembe kel venni, hogy ezek az események a II. világháború idején történtek. Hullámai még nem érték el sem Romániát, sem Magyarországot. Itt még minden úgy látszott, mintha béke lenne, de ez az időszak mindkét nemzet számára tragikus indulatokat rejtegetett. Furcsa módon a magyarok számára is. A bécsi döntés felszabadulást jelentett az észak–erdélyi magyarság számára, főleg kulturális vonatkozásban, de politikai vonatkozásban is, de mindenki tudta, hogy ez egy olyan struktúrában történt, ami bizonytalanságot rejtegetett. Mindkét nemzet attól tartott, hogy ebből még valami baj lehet. Az, amit a kortárs magyar átlagember emelkedésnek érzett, az valójában már magában hordozta a veszély momentumait. Hetven év távlatából az a legfontosabb, hogy értsük meg jobban a másik oldalnak az érzelmeit. Nekünk magyaroknak jobban kell érteni, hogy mit is jelentett a románok számára ez a veszteség. De ők is meg kell értsék azt, hogy mit jelentett a magyarság számára Trianon. Ez lenne ennek a tanácskozásnak a fő feladata. Egyeztetni kell a magunk szempontjait a mások szempontjaival.”

Román szemmel nézve

— Az ami hetven éve történt, mai szemmel nézve nagyon bonyolult — állítja dr. Ottmar Trasca, a kolozsvári George Baritiu Történelmi Intézet képviselője. — Az akkori magyarság számára nagy öröm volt az, hogy több mint negyvenezer négyzetkilométer területhez jutott. Ez a románság számára ugyanilyen elkeseredést és veszteséget jelentett. Én az 1940. szeptember 30–án történteket nem nevezem diktátumnak, hanem döntésnek. Egy olyan döntésnek, amely nyugati érdekeket elégített ki, ezzel nagy veszteséget és sok szenvedést okozva az itt élő románságnak. Sokat lehet vitatkozni arról, hogyan kellett volna dönteni, de ma már ezt csak amiatt tesszük, hogy valós képet kapjunk. Változtatni már nem lehet, megoldást pedig az adhat, hogy mindkét ország tagja az Európai Uniónak, lehetőség van a szabad mozgásra és a másság kinyilvánítására.

Kutatási lehetőségek

Nagy Mihály Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár főigazgató–helyettese a mai kutatási lehetőségekről beszélt. „2007–től, mióta új vezetősége van az országos levéltárnak nagy változások történtek, újabb és újabb iratokat dolgoznak fel és bárki hozzáférhet a levéltári anyagokhoz, bárki végezhet kutatásokat. A II. bécsi döntésről azonban nem itt van a legtöbb anyag, hanem a Külügyminisztérium levéltárában, ami szintén nyilvános. Ami számomra meglepő, hogy eddig nem igazán volt igény ezeknek az anyagoknak a tanulmányozására. A román történészek részéről nem volt meg az a szándék, hogy közös kutatásokat végezzenek a magyar történészekkel. A romániai magyarság esetén az a probléma, hogy kevés olyan történész van, aki a XX. század történelmének tanulmányozására képezte ki magát, azzal is foglalkoznak és jól beszélik a román nyelvet. Ahhoz, hogy egy tanácskozáson vita alakuljon ki a román és a magyar történészek között, ahhoz kiválóan kell ismerni azt a kort és a román nyelvet. Egy másik probléma az, hogy azok az emberek, akik átéltek bizonyos eseményeket, később nem szívesen beszélnek róla. Ez valahol érthető is. Nagyon sokan voltak, akik 1940–ben lelkesen fogadták a bevonuló magyar csapatokat, de 1944–ben, amikor meghurcolták őket vagy eldeportálták, legszívesebben elfelednék örökre azokat az eseményeket. 2006–ban szerveztünk egy megemlékezést az 1956–os események ötvenedik évfordulója alkalmából, ahol szintén meglepődve tapasztaltuk, hogy azok, akik 1956–ban részt vettek szimpátia tüntetéseken vagy egyéb megmozdulásokon, nem szívesen beszélnek róla. Még mindig bennük él az a félelem, ami akkor született meg bennük.”