Vígjátékkal a konkurens tavasz ellen

- Milyen régi a kapcsolata a

váradi társulattal?

- Több mint egy évtizede dolgozok a

Szigligeti Társulat művészeivel, ez

a hatodik előadásom velük.

Pályafutásom egyik fontos epizódja

az, amit ebben a színházban

eltölthettem.

- A jelenlegi színházi

körülmények kihívást

jelentenek a rendező

számára?

- Nekem ez egészen speciális helyzet,

mert életemben még soha nem kellett

két előadást egyszerre rendeznem,

míg most a Kedves hazug és az Anconai

szerelmesek gyors egymásutánban

kerülnek bemutatásra. De az elmúlt

harmincvalahány éve, mióta a

pályán vagyok, soha nem riadtam vissza a

kihívásoktól. A

színház a kompromisszumok

művészete, az adott

körülményekhez igazodva és

azokból táplálkozva lehet

és érdemes színházat

teremteni. Bármennyire is kényelmetlen

most, de mégis örvendetes az, hogy a

színházépületet most

felújíthatja a város, ez

rendkívüli esemény a város

és a színház

történetében.

- Ha már említette a

kompromisszumot, a mostani rendezésében

mi volt a legnagyobb kompromisszum, amit

kénytelen volt megkötni?

- Nevezzük kompromisszumnak azt, amikor a

főpróba-hét nem az adott

helyszínen  bonyolódik, hanem

vándorol a produkció. A

filharmónia színpadán csak

péntektől próbálunk,

és a bemutatóig lévő

negyvennyolc óra alatt kell majd mindent

megoldani, amire máskor gyakorlatilag egy

hét szokott maradni.

- A társulaton belül voltak, vannak

konfliktusok; ez mennyire hat ki a mostani

munkára az ön

megítélése szerint?

- Nekem rendezőként az a feladatom, hogy

azokat az erőket hozzam mozgásba, amelyek

az előadás

létrehozásához

szükségesek és ez

elvonatkoztatható a krízistől. De ez

az előadás

létrehozásában nem okoz

semmiféle fennakadást, sőt azt

tapasztalom, hogy maguk a munkatársak, vagy

Meleg Vilmos társulatvezető is teljes

szívvel lélekkel állnak a

dolgokhoz. Talán azért, hogy

bizonyítsák, hogy

elkötelezettségük a

színház és az esztétikai

értékteremtés irtánt

töretlen.

- Elöljáróban mit

érdemes tudni az Anconai

szerelmesekről?

- Az olvasópróbán azt mondtam a

társulatnak, hogy most olyan

előadást készítünk,

aminek esélye van arra, hogy felvegye a versenyt

a tavasszal. Ugyanis a szezon végén a

tavasz a nagy konkurencia, és mindenki

inkább a szabadba vágyik, semmint

zárt színháztermekbe. Az Anconai

szerelmesekben az olasz tengerpartot

idézzük meg egy hangulatos és

szépen felépített

vígjáték

segítségével. Vajda Katalin

zenés vígjátékának

alapja egy régi olasz komédia-modell.

Jól bejáratott és hatásos

dramaturgiához nyúlt vissza a

szerző, miközben a darabban

megszólalnak a 70-es évek

legnépszerűbb olasz slágerei. Ez egy

fordulatos történet szerelemmel,

szerelemféltéssel, nagyon jó

karakterekkel, frappáns helyzetekkel, vagyis egy

igazi csemege mind a

színházcsinálóknak, mind a

közönségnek, és mindazoknak,

akiknek nincs valamifajta műfaji

előítélete.

- A társulatnál kialakult

krízis során a színészek

azt panaszolták, hogy évek óta nem

volt sikerük. Az Anconai szerelmesek alkalmat

nyújt a színészeknek a

várva várt siker

elérésére?

- Egy bölcs színházi ember azt

mondta: ahhoz hogy a színházban rend

és fegyelem legyen, ahhoz mindenek előtt

siker kell. De legelőször meg kell

határozni, hogy mit tekintünk sikernek.

Nagyon jól fel kell mérni azt, hogy egy

színhának mi a feladata egy adott helyen

és egy adott időben. A

színházi gyakorlatban a

vezetőség határoz meg

célokat, és ahhoz gyűjt embereket.

Az nem egy egészséges állapot, ha

egy színházi közösségben

mindenki úgy érzi, hogy ő az

igazság tudója, mert az is a

bomlás jele. De meggyőződésem,

hogy ebben a társulatban van annyi erkölcsi

és művészi potenciál, hogy

ebből a helyzetből

kikászálódjon.

Feltételezem, hogy a közönséget

is megosztották a társultattól

kiszivárgó hírek. Olyan emberek

kaptak sebeket, köztük Meleg Vilmos, akit nem

szabadott volna ilyen módon megsebezni,

dehát végülis mai

életformánknak ez már

része. Ennek tudatában könnyebb is

túllépni ezeken az emberi

sérüléseken, és

szeretném, ha maga a közönség

is minél hamaráb azt mondhatná,

hogy lezárult egy vita, és

elkezdődhet egy új, szép korszak.

- A színházakat érinti a

gazdasági

világválság?

- Bizonyos fokig bizonyára érinti

és a következő években is

érinteni fogja. De színházi

emberként csak azt mondhatom, hogy ezt is

kihívásnak kell tekinteni. A

színháznak vonzónak és

fontosnak kell lennie, továbbá okosnak

is, hogy a csökkenő pénzügyi

keretekből talpon tudjanak maradni

színházaink, és hogy

előadásaink kivitelén ne

látsszon meg, hogy szürkébbek,

kopottabbak vagyunk. A román

színjátszás egyik fénykora

éppen a 70-es években valósult

meg, amikor egyre ínségesebb

körülmények keletkeztek az

orszában, és akkor az alkotóknak

szellemiekkel kellett pótolniuk azt, ami akkor

anyagiakkal nem volt

megvalósítható. Ahol

kéznél volt a pénz, és

szokványosan tudtak produkciókat

legyártani, ott nem valósult meg az a

színházi forradalom, ami a 70-es

években Romániában

megvalósult. Ez egy jó példa arra,

hogy nem kell a harangokat kongatni a

színházak fölött amiatt, hogy

gazdasági válság van.