Megszólalnak a kölcseys tanárok

Mi, mai kölcseys tanárok, csak akkor

állunk hivatástudatunk és

felelősségérzetünk

magaslatán, és csak akkor vagyunk

méltók elődeinkhez, ha most,

midőn iskolánk bajban van, felemeljük

szavunkat. Megdöbbenten állunk az

írott és elektronikus

médiában az utóbbi időben

megjelent támadások előtt, melyek

megkérdőjelezik mindazt, amit a

Kölcsey képviselt, képvisel.

Nem szólaltunk meg eddig, mert a

történtek sokkhatása

megbénított. Hónapok óta

Kós Károly mondatai

kísértenek bennünket: „Valahol

aláírtak valamit, valahol megalkudtak

valamit, valahol elosztottak valamit.... Nem

kérdezték: akarjuk-e? Mi pedig a mai

napig nem akartuk elhinni, hogy ez

megtörtént, hogy ez

megtörténhetett.”

(Kiáltó szó)

Nem szólaltunk meg eddig, mert nem akartunk

elhamarkodott kijelentéseket tenni.

Érteni akartuk a helyzetet, melybe a jogi

paragrafusok értelmében tehetetlenül

belesodródtunk. Eljött a

tisztánlátás ideje. A

református egyház képviselői

és a városi önkormányzat

vezetői felvilágosítottak

bennünket a

tényállásról.

A református egyház -a hazai magyar

politikai erők által kiharcolt

törvény értelmében-

természetben visszakapta a Láncos templom

szomszédságában levő

ingatlanait. Örvendetes tény, hiszen

közösségünk javát

szolgálja. Ezekben az egyház

továbbra is

tanintézményt/tanintézményeket

kíván működtetni. Az

épületsor az övé, a benne

működő intézmények viszont

államiak.

Egyenrangú állami

bérlőkként vagyunk ezekben az

épületekben mi, a Kölcsey és a

Református Gimnázium. Ugyanis

Romániában nem létezik

egyházi iskola - olyan státusú,

mint Magyarországon vagy

Nyugat-Európában. Csak állami

iskolák vannak, melyek közt egyházi

jellegű állami iskolák is

működnek, mint amilyen a Református

Gimnázium is. Ezeknek, ennek is az állam

a fenntartója. És ez is örvendetes

tény, mert saját kisebbségi

közösségünk érdekeit

szolgálja. Eddig a tények.

Felmerül bennünk a kérdés, hogy

akkor milyen erkölcsi alapon áll

épületválasztási

előnyben a Református Gimnázium? A

válasz: az egyház abba az

épületébe helyezheti, amelyikbe

óhajtja, visszaálmodva a

háború előtti felekezeti

oktatást.

De milyen áron?

Vajon nem túlkapás, önkény,

szeszély gyakorlatba ültetni az

épületek közötti

válogatás jogát akkor is, ha ez

ilyen nagy áldozattal jár:

felebarátunk kilakoltatásával?

(Tudniillik a felajánlott lehetőség

értelmében a Kölcsey feldarabolva,

három épületben folytatná

munkáját.)

Ez a megoldás egy olyan intézmény

ellehetetlenítésével

járhatna, amely a szatmáriak

akaratából ebben az épületben

született és nőtt fel, nevét a

közösség az épülettel

azonosítja. Ráadásul olyan

szellemiséget és

erkölcsiséget képviselt a

legsötétebb kommunizmus

évtizedeiben, amellyel nem hozott

szégyent a református egyházra,

sőt az egész Szatmár

környéki magyarság szellemi

fellegvárává vált. Az

újjászületett Református

Gimnázium nagyobbik

testvérévé. Ez a Kölcsey,

és ezen nem változtat sem jog, sem

törvény. Úgy gondoljuk,

mindkét iskola a Szatmár megyei magyar

oktatás egy sajátos szeletét

vállalja fel, mindkettőre

szükség van.

Nem létezhet, hogy vannak esetek, mikor a

magasabbrendű emberség jegyében

eljárni barátságosabb,

ésszerűbb és

közösségépítőbb,

mint a törvény adta jogot erőszakkal

érvényre juttatni?

Mi keresztényi gesztusként

értékelnénk – s talán

egész régiónyi

közösségünk –, ha a

Kölcsey tovább bérelhetné

„szülőházát”, ha a

református iskolaközpont

álmának

megvalósulásáért nem

kellene ekkora árat fizetni, mint e

jónevű intézmény

kilakoltatása, két vagy három

részre való darabolása az

épületcserék által. Ha ezt az

önzetlenséget, a nagylelkűség

eme gesztusát megtapasztalnánk,

megemelnénk kalapunk testvéreink

előtt.

Jellemezze kapcsolatunkat az egészséges

versenyszellem egyenlő feltételek

között. Legyünk partnerek úgy,

hogy mindkettőnk számára

adassék meg a minőségi munka

feltétele.

Amennyiben ez mégsem lehetséges,

engedtessék meg nekünk a fájdalom.

Kiszolgáltatottan állunk a paragrafusok

szuronyai ellenében, mert nekünk egyetlen

fegyverünk (és munkaeszközünk) a

szó, az emberség szava. Apáczai

Csere Jánosokként, diákjaink

kíséretében, „ha kell,

elhagyjuk az ősi házat, és

vándorolunk tovább”, és a

szükségből erényt

kovácsolva, elődeinkhez méltó

módon őrizzük és

éltetjük az alma mater megtartó

szellemiségét.

Szatmárnémeti, 2009.

március 9.

A Kölcsey Ferenc

Főgimnázium tanári

közössége

Kapcsolódó linkek:

• 

Tovább zajlanak a tárgyalások a

Kölcsey Ferenc Főgimnázium

ingatlanának ügyében

• 

Ennél többet nem adhattunk

• 

Maradni akar a Főgimnázium

• 

Költözik a Kölcsey Ferenc

Főgimnázium?

• 

Vészharang kondul a Kölcsey

felett

• 

Költözés, de csak egyszerre

• 

Hova vigyük a Kölcseyt?

• 

Megoszlanak a vélemények