Ismét elment egy TANÁR

Ifjú, pályakezdő tanárként Ő az elsők között volt, akivel összehozott a jó sorsom. Három évvel volt nálam idősebb csupán, de úgy fogadott be a magyartanárok társaságába, mintha régtől ismertük volna egymást, talán rögtön a fegyvertársat érezte meg bennem.

Ő akkor Asszonyvásárán volt tanár, én pedig Érkeserűben próbáltam megállni a helyemet. Kezdetben kissé megilletődtem, mert egy szigorú ember fürkészte a tekintetemet, aztán rájöttem, hogy ez valóban szigor volt, de önmagával szemben, így aztán mi, a környezete is átvettük ezt a magatartást, amelyik oly jellemző volt rá. Bevallom, tőle láttam először életemben egy olyan magyar órát, amilyenről az egyetemi oktatónk csak beszélt, de talán ő sem tudott ilyet tartani soha. Akor értettem  meg, miért rajonganak érte a tanítványai. Aztán végtelenül büszke voltam, amikor, nem dicsért meg ugyan, de nem is talált kifogásolnivalót az én óráimban sem.

Nemsokára Érkörtvélyesre került, s igényes munkája nyomán, anyanyelvüket szerető, ismerő és ápoló ifjak  kerültek ki az iskolából, melynek aztán igazgatója is volt egészen nyugdíjazásáig.

Közvetlen kapcsolatot nem tartottunk, de tudtam róla, hogy a magyarságtudat és az anyanyelv megőrzése, az annak tisztaságáért, létéért vívott örökös csata élharcosa volt. Talán egykoron székely ősei álltak így a vártán, és védelmezték az alig megszerzett haza határait.  A felesége, Erzsike, aki szintén magyartanárnő, egy életen át  mellette állt, szükség esetén  lelket öntött bele, két gyönyörű leánya pedig  egy csillogó jövő képét villantotta fel előtte.  Nem csupán a falu  közössége nézett fel rá, de az egész környék, a kistáj emberei is ismerték és elismerték odaadó munkáját.

Mi, egykori  harcostársai és kollégái  tudtuk, hogy,  hozzánk hasonlóan, nehezen élte meg a kisebbségi lét keserveit a kommunizmus idején, állandóan  igyekezett átadni tanítványainak a magyarság-és nemzettudat felemelő érzését, melynek  megélése teszi  igazán magyarrá a magyart. Igazi értelmiségi volt, akihez bármikor lehetett  tanácsért fordulni, tudott vigaszt adni  a rászorulóknak, és, szükség esetén, hozzáértéssel szervezte meg  a közösséget, mutatott utat.

Számunkra Ő volt a példakép,  a Tanár, így, csupa nagybetűvel. Csak 73 évet adott Neki a Teremtő, de mindent megtett, hogy ennyi idő alatt  úgy dolgozzon, hogy emelt fővel állhasson az égi  katedrához.

Nyugodj békében, kedves Orbán József.

Boros József, Érmihályfalva