In memoriam Moka Béla

Derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír: Meghalt Moka Béla! Lehetséges ez? Hiszen semmi jel nem utalt rá. Egy ilyen életerős, örökmozgó, örökké tenni és adni akaró, minden nehézséggel dacoló ember, nem távozhat el csak úgy búcsú nélkül, ilyen meglepetésszerűen.

Próbára tette Őt erősen az élet, kapott megpróbáltatást eleget, de ellenállt és visszavert minden támadást. Alig lépett be a férfikorba, amikor egy saját hibáján kívüli balesetben elvesztette egyik lábát. Azt hitték összerokkan, vagy az addigi jókedvű, humoros fiatalemberből egy megtört felnőtt lesz. Nem így történt, hiszen elkeseredett családtagjait, barátait még Ő vigasztalta, és állította, hogy fél lábbal is van teljes élet. Neki lett igaza. Teljes életet élt, és olyan munkabírással, hogy ámulatba ejtette az embereket. Vezéregyéniség volt, aki a rendszer elleni tiltakozását úgy fejezte ki, hogy társaival együtt eltérített egy repülőgépet és sikeresen landoltak Bécsben. Hőn szeretett felesége azonban itthon maradt és az akkori titkosszolgálat ezt a helyzetet használta ki arra, hogy lépre csalja. Letartóztatták és börtönbe vetették, de erős akaratát, élni akarását nem tudták megtörni. Talán még acélosabbá tették… Remélte, sőt tudta, hogy tartogat még számára feladatokat és boldogságot az élet. Ebben is neki lett igaza! Amnesztiát kapott, hazajött és elkezdhette élete boldog szakaszát. Szerető, gondoskodó feleség mellett élhetett és tevékenykedhetett. Igazi közéleti emberré vált, aki mindig és mindenkor segített, ahol csak tudott. Hűséges „katonája” lett az RMDSZ-nek és a város első kulturális civil szervezetének, a Horváth János Társaságnak. Ha kellett kampányolt, ha kellett aláírásokat gyűjtött, ha kellett háztól-házig járt, kapcsolattartóként az érdekvédelmi szervezet és a város magyarsága között. Alapító tagja volt a Vegyes Kórusnakhogy jókedvet, szórakozást, kultúrát is vigyen az emberek életébe. Többet adott, mint amennyit kapott és éppen az ajándékozás öröme tette Őt boldoggá.

Sajnos egy nemrég diagnosztizált betegség felhőt borított boldogságára. Bélát, a harcedzett, kemény és kitartó embert ez váratlanul érte. Talán úgy gondolta, elég volt a megpróbáltatásból, talán elfáradt, vagy gyengének érezte magát az újabb harcra, ezért úgy döntött, feladja. Meghalt, mert meg akart halni.

Drága Béla barátunk! Nem értünk egyet döntéseddel, pillanatnyi elgyengüléseddel, de irántad való mérhetetlen tiszteletünk és szeretetünk miatt elfogadjuk. Mi a barátaid, úgy gondoljuk, földi halandónak nincs jogában megkérdőjelezni döntésedet. Emlékeinkben az örökmozgó, örökké adni és tenni akaró Béla marad meg. Egy olyan EMBER, akire mindig és mindenkor számítani lehetett, ha jó ügyről volt szó. Nyugodjál békében!

Szőke Ferenc