Kinda Péter emlékére

Tóth Gábor

Március 12-én este, egy váradi templomi koncert ideje alatt, amíg a zenére próbáltam figyelni, végig Szent Péter szegezte rám a tekintetét egy jobb oldali festett felső üvegablakról. Nem szeretem a rossz véletleneket, de a későbbi napokban hallottam a hírt: meghalt Kinda Péter.

Lassan másfél hete, hogy elment közülünk a sokak által ismert nagyváradi nagybőgőművész. Kerestem a BN-ben, az egyetlen megmaradt magyar nyelvű nagyváradi napilapban, vártam, hogy hátha valaki – aki nálamnál jobban, sokkal régebbről ismerte, egy baráti közösség, ahová tartozott, mint a Tibor Ernő Galéria, egy nagy múltú zeneintézmény, ahol 45 évet muzsikált, mint a Nagyváradi Állami Filharmónia – talán valamit reagál erre. Ebben a formában nem történt meg, csak internetes közösségi fórumon, rövidre fogva, bár a nyomtatásban is megjelent gyászhírek közötti részvétnyilvánításokban azért érezhető volt néhány halvány hangsúly. De azokban nem volt benne elég nyomatékosan, hogy megint távozott egy igazi váradi, valaki, aki tett is a városért, az itteni közösségért, a művészetért, szerényen, mindenféle mellveregetés és zajcsapás nélkül, csak úriemberként. Kristófi János talán az egyedüli, aki igen szívhez szólóan megfogalmazta ez utóbbi feltétlen odaadást a székesegyház ének- és zenekarának hivatalos részvétnyilvánításában, akik szolgálatából Péter szintén aktívan és önként kivette részét. És persze volt egy nagyon korrekt tudósítás a múlt keddi temetésről is. Zenei krónikásként, volt kollégaként mégis mocorog valami idebenn, ami írásra késztet azok helyett, akik ezt nem tették meg eddig.

Jövünk, vagyunk, elmegyünk, ahogy azt olvassuk, látjuk, halljuk, egyre több értékes, régi vágású váradi is, de megyünk tovább, lehajtott maszkos fejjel, elfoglalva saját bajainkkal, és sajnos az utóbbi időben egyre kevésbé emlékezünk már egymásra, főleg ez az elmúlt egy szörnyeteg év izolál mind jobban, mintha ez a sok-sok virtuális csatornán részeinkre, fél információinkra osztó digitális kommunikációs folyó fojtogatva darabolna mindent, mindenkit. Nincs következő évi mementó, ritka a még későbbi évfordulós megemlékezés, nincs is évforduló. Nincs is már semmi, csak a feledés, feladás?

Péterrel kortársak voltunk, zenei értelemben, ha nem is életkor-társak, hiszen egy generáció választott el tőle, de megtisztelő, hogy kollégájának fogadott a filharmóniás éveim alatt. Csak az elmúlt két évtizedben volt szerencsém közelebbről megismerni, aztán most rájöttem utólag, hogy mégsem tudok róla szinte semmit. Biztosan azért, mert sosem villogott nyilvánosan érdemeivel, csak egyszerűen átadta magát küldetésének, mint az igazán elhivatott művészek, jótékony szívvel, és nem e hálátlanul hálás szakma anyagi remény(telenség)éért. Apropó hála, hálás vagyok neki utólag azért is, hogy még arra is rávett úgy tíz évvel ezelőtt, hogy kimozdítson komfortzónámból, és újra muzsikáljak szűk nyilvánosság előtt vele. Szerénység, emberség, visszafogott, mégis mindig a szöget nagyon-nagyon fején találó frappáns humor, és hozzá jellegzetes diszkréciójú ravaszkás mosoly, azt hiszem ezekről jól ismerte minden hozzá közelálló barát, kolléga.

Emlékszem a szombat délelőttökre, mikor Trifán Lacival a Tibor Ernő Galéria (TEG) pincéjében próbáltak közösen egy-egy következő fellépésre. Amikor Tóth Ágnes versmegzenésítéseit készítették elő, akkoriban kicsit többször is lent jártam a Kanonok sor alatti pincében, hallgattam, figyeltem őket miként csiszolják a készülőben lévő darabokat, de szünetekben előkerült persze egy-egy kupica szíverősítő is zenei-baráti beszélgetésekhez. Most már nem odalenn a galériában, hanem valahol odafenn muzsikál mindkét váradi fiú, talán együtt.

Emlékeztem, hogy annak idején, 1994-ben Jazz-felvételt is készített olasz kollégákkal, ennek nyomát egy akkoriban kiadott hangszalag (kazetta) őrzi, ha ma még emlékszik valaki rá milyen is az. Aztán eszembe jutott, hogy megnézem az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda 2010-es legutóbbi kiadását, ott biztosan írnak róla... Itt fedeztem fel, hogy a nagybőgő mellett gitárt is tanított sokáig, hogy a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak is tagja volt rövid ideig, hogy hány országban turnézott a váradi filharmónia zenekarával, ezeket nem említette sose, igaz nem is kérdeztem rá. Kamarazenélt is, ha volt ehhez hozzá hasonlóan jószívű partnere, minden értékes zene mellett szerette a jazzt is, és művelte is – ezekre viszont emlékszem, közös koncertélményeink nyomán. Kolozsvárott végzett a zeneakadémián, erről sem mesélt soha.

A filharmónia annyit közzé tett hivatalos közösségi oldalán, hogy Péter bizony 45 esztendőt volt a szimfonikus zenekar nagybőgőse, s nyugdíjazása után is ott zenélt, egészen tavalyig. Én azért még hozzáteszem: ő volt az utolsó bőgős a zenekarban, aki megőrizte a többségében „német fogásúak” mellett, az elegáns francia vonófogását.

Az 1952. november 19-én, Nagyváradon született Kinda Péter 68 esztendőt élt, de azt hiszem minden közös ismerőssel egyetérthetünk abban, hogy mi sosem láttuk ennyi idősnek, csakis olyannak, mint sok más elhivatott előadóművészt, akit a zene szeretete örökifjúnak őriz meg, fiatalosan sima arccal, a szemekben különös csillogással, és a száj sarkában e világon túli, csak avatott művészek által kipuhatolható titkokat sejtő mosollyal.

Nagyon megrázott, amikor a TEG-tagoktól megtudtam, hogy Péter nemrégiben telefonon szólt nekik, örökbe adná nagybőgőjét, mert már nem fog játszani rajta… Ott marad tehát a galériának egy újabb metafora, akárcsak a Trifán Laci kalapja.