Lélek Sándor Tibor: Igen, most szükség van arra, hogy egymás mellé álljunk

Lélek Sándor Tibor Nagyváradon született, negyvenkilenc éves, bábszínész, két fiúgyermek édesapja, most az RMDSZ önkormányzati listáján, Nagyváradon képviselőjelölt. Őt kértük meg arra, hogy beszéljen magáról, munkáról, közösségről.

Miért épp bábszínész:

Megérkezett! A várva várt, a nagy kék busz!

A kopott, rút külső rút belsőt takart. Sebaj, mondtuk, leülünk és indulunk. Nem ültünk le, nem volt hely. Álltunk. Sok kicsi „hering” nyomorgott a busz hátsó részében, ahol nekünk, első-bábszínházazóknak, a fapados járaton még fapad sem jutott, csupán farács az ablakon. Élmény volt. Maradandó. A busz ide-oda ringatott, és miután teleszívtuk magunkat a beszivárgó gázolaj füstjével, végre megérkeztünk. Valami csodára vártunk, azt mondták jó lesz, szép lesz. A bábszínház széles lépcsőin topogva kanyarogtunk libasorban az Olümposzra, osztálytársainkat tologatva magunk előtt. A nézőtér ajtajánál álló hölgy kedvesen bevezetett bennünket, ez jólesett, hellyel kínált, ez is jólesett. Rögös út vezetett oda, éreztük a megváltás finom ízét, és elmélyültünk a bordó függöny bámulásában. És felvillantak a fények, és felharsant a zene, és láss csodát!

Megkezdődött! A várva várt, a nagy előadás!

Az előadás után sikerült kifelé menet bekukkantanom a függöny mögé. Különös érzés ragadott magával. Röviddel azelőtt ott történés volt, szorítottunk a jónak, a rossz ellen, és most… A jó a rossz mellett pihent némán, csendesen. Szerettem volna őket életre kelteni.

Megszületett! A vágy, az életre keltés vágya!

Csaknem egy emberöltő múltán a Gondviselő ismét a bábszínházba vezetett. Ezúttal a függöny titkos oldalára. Oda, ahol megteremtjük a csodát, oda, ahová majd betekint valaki előadás után, titkon, és történni fog a lelkében valami.

A bábszínház, a színház, szerelem volt első látásra, és az ilyen szerelmek örökké tartanak, mert meg akarjuk őrizni.

Szomorúság-öröm, csalódottság-siker, ez mind erős érzés, én fogadtam őket útitársamul, kérve-kéretlenül magam mellé.

Szent László városában születtem 1971-ben. Szerencsés véletlennek köszönhetően 1993-ban – épp jó időben voltam jó helyen – felvételt nyertem az akkori Lúdas Matyi társulat bábszínészi munkakörére, amelynek 2004-ben, társulatvezetői kinevezésem után kisvártatva jómagam változtattam a nevét Lilliputra. Tizenöt évig voltam valamilyen formában a társulat vezetője. Nem készültem rá, nem volt célom, de örömmel tettem eleget a feladatnak, a felkérésnek, mert így önmagam egyengethettem a csapat arculatát, repertoárját. Izgalmas feladat volt lebontani a bennünket körülvevő falat, kilépni a komfortzónából, nyitni, ismertté tenni a társulatot, és bekerülni a bábszínházak vérkeringésébe. Ebben az időszakban született meg a Csillaglépő csodaszarvas című előadásunk, amely a magyarság legősibb eredetmondáját tárta a nézők elé. Fontosnak tartottam elültetni a kicsinyek lelkében a nemzeti hovatartozás magját, mert csakis erős gyökerekkel lehet ellenállni a történelem viharának és megmaradni. Köszönöm a Sorsnak, hogy bábszínész lehetek.

A bábjátszás mellett örömmel teszek eleget egy-egy rendezői feladatnak. Rendszerint jómagam dramatizálom a megvalósítandó előadásokat, néhány alkalommal a tervezői feladatokat is elvégeztem. A feleségem – aki két nagyszerű fiúgyermekkel ajándékozott meg – rendkívül jó társam az alkotói munkában is.

Van véleményem a közéletről, de nem éreztem azt, hogy nekem harsányan meg kell nyilvánulnom. Nem volt kérdés azonban soha az, hogy kik azok, akiken láttam folyamatosan az elköteleződést. Most úgy éreztem, amikor megkerestek, hogy jó az RMDSZ elképzelése. Kell egyensúlyt teremteni és igen, most szükség van arra, hogy egymás mellé álljunk.