2020. 03. 26. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Megkönnyebbült a világ. Elhalasztják az olimpiát is. Helyes döntés született, valószínűleg. S nem csupán a koronavírus miatt.

Jelenleg nincs ember, aki meg tudná mondani, négy hónap múlva, a tomboló nyár kellős közepén a járvány a világ egyes pontjain éppen melyik szakaszában tart majd. Kínában, ha hihetünk a híreknek, már megszűnt a veszély, Japánban ugyancsak enyhítettek a védekezés szigorán, Afrikában viszont csak a napokban ütötte fel a fejét vírus. Persze azt sem tudhatjuk, októberben, egy vagy éppen két év múlva mi lesz a helyzet. Semmi és senki sem garantálhatja, hogy akár csak két év múlva már lesz védőoltás, vagy a Covid-19 más módon végképp távozik az életünkből. Miként az is megjósolhatatlan, nem lép-e a helyébe majd más betegség, más vírus, békés földi életünket befolyásoló egyéb körülmény. Nem akarok pánikot gerjeszteni, csupán arra felhívni a figyelmet másokkal egyetemben, hogy a koronavírus-járvány – még ha olybá tűnik is e napokban – nem egyedi jelenség, csapás az emberiség történetében.

Mégis szükségszerű volt a tokiói játékok elhalasztása. Mégpedig azért, mert sérült volna az olimpiai eszme, nem érvényesült volna a sport talán legfontosabb alapkövetelménye, az egyenlő feltételek biztosítása.

Már a felkészülés során sem, hiszen aki házi karanténba kényszerül, az hogyan versenyezhetne azzal, aki zavartalanul végezheti az edzéseit?! Az idő rövidsége miatt a még hátralévő kvalifikációs viadalokat sem lehetne igazságosan lebonyolítani. S akkor ott van még a doppingkérdés. A veszélyhelyzetben felfüggesztették az ellenőrzéseket is, s okkal gyanakodhatunk, hogy az alkalom szüli a tolvajt, a csalót.

A többség érdeke a halasztást követelte meg, még ha – érdemes beleolvasni a nyilatkozatcsokrokba – maguk a sportolók sem gondolkodnak is egységesen efelől. S különösen együtt érezhetünk azokkal, akiknek az egyéves halasztás könnyen a pályafutásuk végét jelentheti. Mindenekelőtt talán Ungvári Miklóssal („Ez egyet jelent a visszavonulásommal”), Cseh Lászlóval („Meg kell vizsgálnom a lehetőségeimet”), Sastin Mariannával („Nagyon el vagyok keseredve, tisztában vagyok vele, hogy nem leszek már fiatalabb”). E tekintetben hasonló a helyzet, mint harminchat éve, amikor a Los Angeles-i bojkott törte derékba sokak pályafutását.

Mégsem tehetünk mást, mint bízunk az újrakezdésben. A sportra is találó a megállapítás: akkor döbbenünk rá a fontosságára, amikor kínzó hiányával szembesülünk.

Címkék