Tóth Gábor
Bis orat qui (bene) cantat, avagy kétszer(esen) imádkozik, aki (jól/szívből/lélekből) énekel. Mind változó szórendű vagy toldású-fordítású, latin, mind pedig különféle más nyelvű, bábeli változatokban is egyezik ez a vélemény, amit sajnos sokszor csak hangzatos kliséként pazarolnak el szónoklatokban. Erről most szó sincs, mert Szeghalmi Emese kimondatlanul is kimondva, „zenés elmélkedés”-ével (ahogyan ő maga elkeresztelte), tettel, hangszálaival és orgonasípokkal, azaz levegővel, lélekkel keltette életre e mágikus fogalomkör lényegi tartalmát a húsvétvasárnap délelőtti hagyományos szentmiserendet követően, egy, az ősibb kezdetektől fogva összetartozó másféle „rend”-ben: az éneklés és megszólalás szinkretizmusában, azaz az emberi hang ősi egységében. A feltámadás ünnepének jegyében a földről az égbe irányuló kimondást épített fel, liturgikus üzenetet és rendszerezést követő gondos zenei összeállításában. Mindez ráadásul időtlenségbe kalauzoló értékes időutazás volt: a gregoriántól a 21. századi harmonizálásig. S ha már a (szent)lélek és az odafönti szabad létezés, perspektíva, panoráma, madártávlat kerül szóba, az, amit a magunk elé, lefelé szegezett fejjel, vagy a digitális képalkotó felületekre meredt tekintetünkkel keresve se láthatunk, két kedves madárdal zenei feldolgozása is utalt finoman a fentiekre: Rameau – A madarak párbeszéde és Daquin – A kakukk.
Visszatérve az időutazásra, hagyományokra, volt itt kérem alkalomhoz illő részlet a Liber usualis-ból (Ó ifjak, lányok, gyermekek), a Graduale triplexből (Resurrexi, et adhuc tecum sum), Zsigmond-kori töredék (Surrexit Christus hodie), Esterházy Harmonia caelestis-részlet (szintén Surrexit Christus hodie), a nagy preklasszikusokból és klasszikusokból pedig például Händel (Air, HWV 466) és Albrechtsberger (Präludium in D, XII/2). Kimaradt még a felsorolásból egy „Táncz” (névtelen szerzőtől – berlini tabulatúra, 1593) és Carlo Francesco Pollarolo (1653 k.–l723 k.) Sonata prima del primo tuono.
Végül, de nem utolsósorban, a záró zenei darab volt a legszemélyesebb, Szeghalmi Emese saját, egyszerre hagyományos és kortárszenei fantáziájú harmonizálásában, amit 11 évvel ezelőtt elhunyt férje, az egyházzenész Péter Mihály emlékének ajánlott. A mű forrása az „aranykorszakban” meghurcolt ferences testvér, Boros Valér dallama, Simpf János szövegére, bár melódiája művészeti értékelhetőségében enyhén szólva ambivalens, hiszen nem tudni csakis a hagyományos népének szülte-e a zenei ötletet, vagy épp e földbetaposó meghurcoltatást halljuk abban a kvinten és kvarton lefelé zuhanó, retorikailag és vektoriálisan sem odaillő kettős „le”-húzó dallamtörésben, hogy „fel”-támadt Krisztus…
A világ fordul, vagy most inkább forgolódik, koncertre nem, de templomba egyelőre még engednek, úgyhogy visszautalva az előbb említett énekből származó bevezető idézetre: szerencsés találkozású „feltámadása” volt ez a zene és ima egységének (is) húsvét vasárnapjának délelőttjén.
