– Távolról indítok: látom, az íróasztalán ott van a Bihari Naplóban a kilencvenes években megjelent, faluriportokat összesítő Dérer Ferenc-kötet. Beleolvasott? Milyennek találja az akkori és a mostani helyzetet?
– Átolvastam egy-két településnek a riportját. Az igazi az volna, ha az érintett települések lakói is megtennék, mindannyiunkban kicsit helyretenne dolgokat. Tudja, a változások igazán akkor látszanak, ha hirtelen jönnek, vagy ha az eltelt időszakra van perspektívánk. Ez a könyv a távlatból való visszatekintés élményét adja meg. A legtöbb településen csak a bevezető, átvezető út volt leaszfaltozva, semmilyen más közműszolgáltatás nem volt. Elkezdtek lepusztulni a kultúrházak, iskolák, nem mindenütt kerültek még vissza a tulajdonosokhoz a földek. Olyan dolgokat olvastam, amiket – mivel megoldódtak és ma már természetesek – már elfelejtettem én is és valószínűleg más is. Kemény munkával elértük azt, hogy ezek az állapotok sok esetben már csak a múltat tükrözik.
– Amit mond, az szinte tagadhatatlan. De akkor miért van mégis elégedetlenség?
– Az ember mindig többre vágyik. Ráadásul nekünk, magyaroknak, olyan jogos elvárásaink vannak eziránt az ország iránt, amit száz éve raktak össze, amit ez jelen állapotában nagyon nehezen tud megadni. Nem érett össze ez az ország. Mindenki tudja, hogy Erdélyben szinte kétszáz éve létezik telekkönyvezés, Ó-Romániában, a Kárpátokon kívül ilyen nem volt. Erdélyben évszázados múltja van az önrendelkezésnek, a helyi döntési szinteknek, Moldvában, Havasalföldön ilyen intézményi rendszer alig, vagy nem is volt. Elégedetlenségünk egy jó része abból adódik, hogy ez a mi térségünk teljesen más közigazgatási, kulturális, társadalmi, államszervezési hagyományokkal rendelkezik, mint amihez csatolták száz esztendeje. A legtöbb problémánknak, elégedetlenségünknek ez a gyökere. Egy ilyen környezetben az, hogy egyáltalán komolyabb eredményeket tudott elérni a magyarság és az RMDSZ, egyrészt óriási erőfeszítés, szinte csodával határos.
– Abból, ami a minap történt például Ukrajnában, az látszik, hogy ezek a csodák is eltűnhetnek. Nemde?
– De igen. Azt látjuk, ha egy országban a magyar közösség érdekképviselete meggyengül, vagy a többségi sovén nacionalisták túlzott erőre kapnak, akkor a már megszerzett jogok, intézmények, egyáltalán a kisebbségi biztonság, de akár az egyszerű emberek életvitele is veszélybe kerülhet. Én úgy érzem, az erdélyi magyarok nagyon nagy többsége józanul, világosan látja a képletet: a magyarok sajátos ügyeit a legjobban azok fogják képviselni és védeni, akik részesei ennek a közösségnek. Egy ilyen embernek fáj, ha meg akarják szüntetni az iskolát, ahová ő járt és esetleg a gyermeke ma jár. Számára egy ilyen intézmény nemcsak statisztika, hanem emlék, élmény. Ha a templomára, ahol vasárnaponként imádkozik, nem juttatnak forrásokat a felújításhoz, noha ez járna, akkor egy ilyen embernek ez egy plusz teher, mert mégsem fogja hagyni, hogy összedőljön, és inkább magától vesz el forrásokat. Mondok egy konkrét példát, hogy legyen még világosabb: a margittai kórház utoljára akkor kapott fejlesztési forrást, amikor Cseke Attila volt az egészségügyi miniszter. Ön szerint azóta nem kellett ott javítani semmit? Az újabb fejlesztésekre akkor kerülhetett sor, amikor magyar ember vezette a megyét és a polgármesteri hivatalt, és határ menti forrásokból szereztünk pénzügyi fedezetet eszközökre. Ilyen nagyon konkrét dolgok is múlnak azon, hogy a magyarok részesei-e a döntésnek vagy sem.
– Mit gondol, a mai fiatalok miért mennek arányaiban kisebb számban szavazni, mint az idősebbek vagy a felnőttek?
– Erről akár egy kiselőadást is lehetne tartani, azonban röviden három dolgot mondanék el. A legtöbbjüket a szülők és maga a Szövetség is megvédte azoktól a megaláztatásoktól, amiket el kellett szenvedni ’89 előtt a magyaroknak, és így számukra nincs veszélyérzet, hisz ők ebből a szempontból egy jobb világba születtek. Nem élték meg, amikor zártak be iskolákat, amikor Oradeaként kellett leírni azt, hogy Nagyvárad. A másik fontos dolog, hogy nem mindig találják a biztos pontokat, és ezért nehezebben is kötődnek dolgokhoz. Nézze, egyre később házasodnak a mai fiatalok, egyre később vállalnak gyereket, egyre később kötöznek el otthonról, viszont ebben az információ-bombában sokkal könnyebben mondanak véleményt akár úgy is, hogy nem volt lehetőségük vagy akaratuk az alapinformációk leellenőrzésére. Harmadrészt ennek a generációnak nincs türelme, látom a saját gyermekeimen. Klikkben mérik az időt. Azt várják, hogy egy klikkre megjelenjen előtte az, amit szeretne, hisz ezt látta, tapasztalja a számítógépen. Azonban a valóság még nem költözött be a virtuális térbe, még akkor sem, ha nagyon sok mindent már ott intézünk. De nem kell lebecsülni őket, látom ebben a generációban a pozitív értéket is, hiszem azt és bízom benne, hogy jó továbbvivői lesznek a magyarságunknak, szülőföldön való megmaradásunknak. Ha nekik nincs türelmük, nekünk kell legyen türelmünk hozzájuk, és ami fontosabb, be kell vonni és tanítani kell őket, talán kicsit másképpen, mint ahogyan minket tanítottak.
– Ezzel a bizalommal tekint a vasárnapi szavazásra is?
– Igen! Hiszem, hogy a magyar emberek komolyan gondolják azt, amikor kijelentik, hogy magyarként akarnak megmaradni itt, a szülőföldjükön. Ha ez a kijelentés komoly, akkor az ő nevükben is döntéseket hozó személyek közé, biztos vagyok benne, hogy akarnak magyar embereket is. A magyar képviselet azonban csakis szavazatokkal lehetséges. A szavazatot pedig le kell adni most vasárnap, nem lehet sem előtte, sem utána. A magyar ember felelős polgár, a sorsát, a legfontosabb döntéseket nem bízza a lottóra. Ő maga akar dönteni és részese lenni a döntésnek, és arra kérek mindenkit, hogy biztassa ismerőseit, rokonait, hogy vegyenek részt a december 6-ai választáson és tegyünk azért, hogy legyen erős magyar képviseletünk.
Comandat de UDMR Bihor, Tipărit la SC Inform Media Press SRL, Tiraj 9739, Cod AEP: 13200002
Fizetett politikai hirdetés
