Hallgassa élőben!
2020. 12. 18. 09:10 |

Sorbán Attila

Még nem múlt el teljesen a fejünk felől az a kulturális citokinvihar, melyet az elmúlt napokban kelt megyei tanácsi határozat okozott. Aki esetleg lemaradt volna róla egyéb elfoglaltsága miatt: a Bihar megye tanácsánál és alárendelt intézményeinél foganatosított személyzeti leépítések és szerkezeti átalakítások elérték a Szigligeti Színházat és a Várad elnevezésű kulturális folyóiratot is. Többek között. Sokak között. Ebből pillanatok alatt kulturális Mohács lett. Trianont azért nem írok, mert az itt ugyebár pár hete hivatalos ünnepnap, aminek mi, magyarok értelemszerűen nem tudunk őszintén örülni. Néhányan Várad irodalmi és művészeti végnapjait vizionálták, mások szerint ez alapjaiban rengette meg egész magyarságunkat, s némelyek egyszerűen csak felháborodtak. Teszem azt, joggal, mert első látásra a dolog igen bicskanyitogatós. Ugyanakkor ahelyett, hogy online petíciókkal robbantottam volna fel a szájberteret, egy – bevallom, igen rossz – beidegződésemet követve, aludtam az ügyre pár éjszakát, mert nem árt, ha bizonyos dolgokat alaposabban is mérlegre vet az ember, mielőtt elindulna a cirkuszba. És azonnal árnyaltabb tónusban tűntek fel ezek a vészterhesnek indult események.

Számomra ennek az egész történetnek a legnagyobb tanulsága az, hogy néha nem árt tudni, hol végződik a politika és hol kezdődik a kultúra. Valamint az is, hogy a politikai arroganciának ára van. És mi pont ezt fizetjük most meg. Mindenki. Nem csak a kiválasztottak. S azt is gondolom, hogy ebben a városban ezzel igen sokan tisztában vannak.

Ám mielőtt erre kitérnék, így, az elején szeretném felhívni néhány nyilatkozó és megnyilatkozó figyelmét arra, hogy ez a színház és ez a folyóirat nem jelenti a teljes váradi, avagy bihari magyar kultúrát. Nagy szelet, de nem az egész. Rajtuk kívül vannak még néhányan. Ezért azt állítani, hogy az egész város és megye magyar kultúrája került a megszűnés peremére, nagyképűség és tiszteletlenség. Mert azok is hozzáadják a maguk parányi részét e régió magyar kultúrájához, akik nem az adófizetők pénzéből teszik ugyanezt. Sőt esetenként azt a szakmai-minőségi különbséget se tapasztaltam, ami ezt a fajta fölényeskedést indokolttá teszi.

És most vissza a tanulsághoz. Mármint ahhoz, hogy az arroganciának bizony ára van. Mert az is bebizonyosodott, hogy bár néhány helyi politikus úgy gondolja, de mégsem ért mindenhez. Úgy vélem, a színház és a folyóirat esete a legragacsosabb politikummal itatódott át. Főleg az elmúlt években. Abban igazuk van a háborgóknak, hogy ez magyar ügy. Vagyis a mi ügyünk. A mindannyiunké. Mert mi rontottuk el, mi hagytuk, hogy félresiklodjon, s mert magunknak kell megbirkózni vele. Mindannyiunknak, akik itt élünk.

A Bihar megyei RMDSZ akkori vezetése nagyot küzdött nyolc évvel ezelőtt, hogy önálló magyar színház lehessen Váradon, s emellett más önálló kulturális struktúrák is kialakulhassanak. Ez vitathatatlan. Mint az is, hogy szép lassan ugyanez a politikum rátelepedett ezekre az intézményekre, sajátjaként kezdte el kezelni, önállóságát behatárolta. Ez az elmúlt négy évben csúcsosodott ki igazán. Hány, de hány színházi előadás kezdődött úgy, hogy előtte órákat szónokoltak a helyi politika pápái, hányszor kellett megrendelésre gálaelőadásokat rendezni, és volt úgy, hogy a díszkivilágításban tündöklő színpadon sáros cipőben Kossuthról szavalt a jámbor pártvezér, s vélhetőleg lábbelijét nem a segesvári csatában koszolta össze. Volt politikus, ki többet szerepelt a világot jelentő deszkákon, mint egynémely színész. És akkor ott vannak az irodalmi folyóirat sértett alkalmazottai, akik csak az elmúlt három hónapban kampányújságok tömegét állították elő, azon adófizetők pénzéből, akik nem biztos, hogy ezt szerették volna. És ahhoz mit szóljon az egyszeri magyar váradi, amikor a politikus irodalmi szaktekintélyként tart könyvbemutatókat, bármilyet, bármikor … még gyermekeknek szánt irodalmat is! És ott ül mellette a szerző, ott ül a kiadó. És hallgat mindkettő. No culture. No future. Ez lenne hát a váradi magyar kultúra? Ha már sokan elkezdtek szégyenlősködni, ezért is lehet. Ilyenkor hová tűntek a nagy tiltakozók? Vagy tiltakozni átjártak Magyarországra, mert az jól mutat a Facebookon? Meddig hazudjuk önmagunknak, hogy ez így jó, hogy ez így teljesen rendben van?

Most pedig a román tanácselnök elkezdte ezt a kultúrát pusztítani. És lett belőle világraszóló baj. A váradi magyar kultúra politikusként viselkedik, és aztán azon csodálkozik, hogy ezért politikusként kezelik. Érthetetlen. Némelyeknek.

A Facebookon keresztül, szelfik, karácsonyi ajándékok és hidegtálak közül jutott el az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz, jogvédő szervezetekhez, a közigazgatási bíróságig. Mindenhová. Hogy nagyot szóljon. Kampánynak se rossz. Megint meg lehet menteni a közösséget. Újra ki lehet állni, és fennen hangoztatni, hogy nem engedjük! Pedig engedtétek. Ti engedtétek!

Nem vagyok sem fásult, sem közömbös, és megértem az érintettek félelmét, keserűségét. De elfogadni teljességgel sajnos nem tudom. Közösségünk darabokra hullott. Az elmúlt esztendők politizálása legyengítette, kiszolgáltatottá tette. Ami a színházzal és a folyóirattal történt, talán az utolsó figyelmeztetés, hogy nem jó az út, eltévedtünk, szétszóródtunk. Fehér lovon fénykardokkal ezt a közösséget és annak kultúráját nem lehet megvédeni. Mert már rég a szórványosodás útjára léptünk. Ha nem tűnt volna fel.


Beszéljünk a kultúráról – áll Sorbán Attila írásának címében. A Bihari Napló ugyanis vitaindítónak szánta e sorok közreadását. Szerkesztőségünk
örömmel publikálja a téma értőinek és hozzászólóinak véleményét a bihari magyar kultúra múltjáról, de annak sorsáról, jövőjéről is. Vitassuk és vizsgáljuk meg együtt, kinek és miben van igaza. Ki, hol és miért tévedett, ha tévedett, mikor hozta, vagy hozhatta volna a legjobb döntést nemzeti közösségünk önazonosságának megőrzéséért? Várjuk a felvetett gondolatokhoz való hozzászólásokat, amelyek legjobbjait lapunkban is közzétesszük.

Kezdőkép: illusztráció