Farkas László
Írtunk már tehetséges kereskedőkről, kiemelkedő eredményeket elérő labdarúgóinkról, kisebb iparvállalatainkról, most pedig betekintünk a város bankéletébe, és bemutatjuk az olvasónak Várad és a megye négy bankját. Két nagy koncepciójú ember – azok, akik az ősrégi Fekete Sas fogadó helyére megálmodták a büszke Fekete Sas Palotát – teremtette meg a Magyar Bankot, amely nem sokkal indulása után már a nagyváradi közgazdasági élet jelentős tényezője lett. Az alapítók, dr. Adorján Emil és Kurlander Ede 1906. december 30-án alapították meg a Magyar Bank részvénytársaságot, és elnöknek Glacz Antalt, Bihar megye és Nagyvárad akkori főispánját kérték fel. Az alapításban részt vett még Weinberger Lajos, Erőss Rezső, Brüder Jenő és Sztarill Ferenc.
Az első alaptőke egymillió korona volt, ám a növekvő forgalom és az intézet eredményes működése folytán négy év múlva, 1910. március 30-án a rendkívüli közgyűlésen másfél millió koronára emelték azt. A Magyar Bank Rt. a Bémer téri Bazárépületben kezdte meg működését, de a Fekete Sas Palota átadása után átköltözött annak néhány helyiségébe. Az 1910. február 2-án megtartott rendes közgyűlésen Glatz Antal lemondott elnöki tisztéről. Az 1910-es évtől az igazgatósági tagok Erőss Rezső, Bihar vármegye közgazdasági előadója, dr. Adorján Emil, Nagyvárad város tiszteletbeli tiszti főügyésze, Brüder Jenő tag, a Heimann Lipót és Társa cég tulajdonosa, Kőszeghy József városi főmérnök, Kurlander Ede tag, Weinberger Lajos, az Emília Gőzhengermalom tulajdonosa, Sztarill Ferenc építész. A bank három év alatt, az alapítástól 1910-ig, a cégjegyzékben róla megjelent méltatás szerint „a fejlődésnek, a közbizalom megnyilatkozásának képét tárja elénk”.
Nyolc évvel korábban, 1898-ban, a bihari és a nagyváradi románság vezető férfiai elhatározták, hogy pénzintézetet alapítanak a lassan bár, de fejlődésnek induló városban. Nagyvárad közönsége rokonszenvvel fogadta a tervet, mert az alapítók nevei megnyugtattak mindenkit, hogy olyan vállalkozás indul, amely nem a politikában akar szerepet játszani, hanem komoly pénzintézetről van szó, amely csak gazdasági természetű, és csak a román közönség hiteligényét óhajtja kiszolgálni.
A Bihoreana bank ezt a reményt rövid idő alatt be is váltotta, hiszen a működést 600 ezer korona alaptőkével kezdte, de 1907-ben már 1 millió 200 ezer koronára emelték azt. Ezt a gyors fejlődést a mintaszerű vezetés, a szolid kihelyezési politika, valamint a közönség bizalma teremtette meg, így aztán a Bihoreana Bank a város erős pénzintézetei közé emelkedett. 1904. október 1-jén fiókot nyitottak Tenkén, ami szintén beváltotta a hozzá fűzött reményeket és a környékbeli román falvak közönségét szolgálta ki. A bank példás fejlődése azoknak az embereknek volt köszönhető, akik népszerűek voltak a Nagyváradon kevés, de a környék falvaiban élő számos román lakos körében.
A teljesség igénye nélkül említsünk meg pár ilyen, akkoriban népszerű román férfiút, olyanokat, akiknek a neve a mai napig ismerősen cseng a város lakosságának körében: Nicolae Zigre, Coriolan Pop, dr. Nicolae Popoviciu, Mihai Pavel püspökök, Aurel Lazăr ügyész, akik mind vezető szerepet töltöttek be a bank szerkezetében.
Ma, harmadikként bemutatásra kerülő nagyváradi bankunk a Közgazdasági Bank. Ez azért nyerte el hamar a befektetők és a kisemberek bizalmát, mert szolid hitelnyújtással kívántak előmozdítani minden olyan törekvést, ami a tisztességes és reális hitelnyújtás keretébe tartozik. A Közgazdasági Bank egy új szolgáltatással rukkolt elő, mégpedig az úgynevezett „áruosztállyal”. Ez az üzletág abban nyilvánult meg, hogy a bank elvállalta a kereskedelmi képviseleteket, az áru bizományba vételét és eladását, pártolván ezzel a kereskedőket és az iparosokat. Ugyanakkor a nagyobb arányú üzletek lebonyolításához a szükséges tőkét is rendelkezésre bocsátotta.
Nos, ez a jól és helyes irányba vezetett bank alapította meg a város legfiatalabb téglagyárát. Termékük a mészhomok-tégla volt, amely olcsó és kitűnő építőanyag lévén hamar népszerű lett a megyében és a városban építkezők körében. Csak a rend kedvéért említsük meg a bank vezető embereinek nevét, akik a város társadalmának tekintélyes személyiségei közül kerültek ki. Vezérigazgató Mayr Sándor, az igazgatóság tagjai pedig Németh Sándor, dr. Szokoly Tamás, Eleméry Ferenc, ifj. Stern Lipót, Groszfeld Dezső voltak.
A Bihar megyei Takarékpénztárral foglalkozunk még mai visszaemlékezésünkben, mert ez a bank a legrégebbiek közül való városunkban. A XIX. század ’70-es éveinek elején, pontosabban 1872-ben alakult meg, 60 ezer forint alaptőkével. A népszerűség és a fejlődés gyorsaságát mutatja az a tény, hogy 1888-ban a részvénytőke 100 ezer forintra emelkedett, az 1895-ös esztendőben pedig már 400 ezer forint volt az alaptőke. A tőkeemelés folytatódott, így aztán 1905-ben már 1 millió 200 ezer korona volt a bank pénze. Mivel az intézet vezetői látták és érezték a nagyközönség bizalmát, gyors egymásutánban kétszer is 600–600 ezer koronával emelték az alaptőkét, ami 1910-re elérte a 2 millió 400 ezer koronát. A tartalékalap 830 ezer, a nyugdíjalap pedig 240 ezer korona volt. Mindeközben a takarékbetétek is évenként, fokozatosan emelkedtek, így 1910-ben 7 millió koronára rúgott.
A bank azon intézetek legfontosabbika volt, mely a gazdaság minden ágazatában befektetett, így nagyban előmozdította az ipar, a kereskedelem, de a mezőgazdaság fejlődését is. Az ipar és a kereskedelem finanszírozásával úttörők voltak Bihar megyében, mert a bankok többsége nem szívesen hitelezett ebben a két ágazatban. A bank 1907-ben magához kapcsolta a Moskovits Farkas és Társa cipő- és csizmagyárat, melyet 1909-ben részvénytársasággá alakított át. Ugyanezt lépték meg 1908-ban, amikor magukhoz csatolták a Krausz Béla és Társa peceszőllősi sörgyárát, amit kiterjesztettek, és a termékek skáláját is bővítették.
1909-ben a bank támogatásával létesült városunkban, a „Bihar megyei Gazdák Áru- és Hitelintézete”. Ugyancsak illusztris személyiségeket találunk 1910-ben a bank igazgatótanácsában. Ez idő szerint elnök Wallner Ödön, Bihar Vármegye tiszti főügyésze. Igazgatósági tagok dr. Moskovits Miklós, dr. Márkus László országgyűlési képviselő, Pekánovits Imre földbirtokos, Rimler Károly, a város polgármestere, gróf Tisza Kálmán földbirtokos, Kálmán Ernő, a Léderer és Kálmán szeszgyár igazgatója, Zsolnay Wix Adolf, osztrák–magyar konzul, dr. Mihelfy Adolf ügyvéd.
Ezt a négy bankot találomra választottuk ki Nagyvárad számos ilyen jellegű intézménye közül, de valamelyik következő lapszámban még foglalkozni fogunk pár fontos pénzintézettel. Az ő munkájuk nélkül Nagyvárad nem élhette volna át azt a hatalmas fejlődést, ami páratlan volt a századforduló és az első világháború közötti időszakban, azaz a „boldog békeidőkben”.
