Fiatal hegedűművész testvérpár aratott nagy sikert a filharmónia koncertjén

Tóth Gábor

Nem épp közkézen forgó repertoárral kellett szembenéznie a zenekarnak ezen a héten, hiszen például Mozart nemzetközi szinten is alig-alig játszott Lucio Silla nyitányával indítottak, majd Bartók 1. hegedűrapszódiája szólt – ezzel egyben elmondtuk azt is, hogy Bartók mostanság már nem repertoáron tartott szerző a filharmóniában a félig róla elnevezett koncertteremben (leszámítva egyszer-egyszer a Román táncokat). Bruch op. 88-as, szintén ritkábban felhangzó kettősversenyének hegedű-brácsa átirata következett, szünetet követően pedig Haydn utolsóelőtti, 103., ún. Üstdobpergés-szimfóniája zárta a programot. A filharmónia nem egyeztetett megfelelően saját zenekarával és karmesterével, így a plakáton, műsorlapon és előzetesekben is középen megfordítva, azaz Bruch-Bartók sorrendben tüntette fel a programot, ráadásul a koncert szünetének helyét is hibásan jelölték meg a programlapon.
A két ifjú szólista hölgy fénylően tiszta, pontos, kifinomult, zeneértő és zeneértető játékát hallgatva, mindezt életkorukkal (14 és 17) egybevetve, nyugodtan mondhatjuk így karácsony elmúltával is, hogy angyaljárás volt január derekán a filharmóniában, színpadi jelenlétet-jelenséget, művészi mércét illetően egyaránt ajándék volt, amit kaptunk. Megszívlelendő ún. profik számára is (már akinek nem késő) ez a kiegyensúlyozottan elegáns, művelt és fegyelmezett interpretációs aura, amit a fiatal hölgyek árasztanak, az a játszi könnyedség, ahogy a szakma fortélyait kézben-fejben tartják.
A két fiatal hegedűs hölgy, mondjuk is ki nyugodt szívvel, a két művész – Amira tehát immár 17, Mariam pedig 14 esztendős – még gyermektehetségként került a magyarországi és nemzetközi koncertélet hangsúlyosabb fókuszába, a közmédia Virtuózok c. tehetségkutató sorozatában való emlékezetes szerepléseik által. A múlt heti koncertelőzetesben már említettük, hogy időközben megérdemelten Európa-, ill. világjáró zenészek lettek és számos szakmai elismerést vívtak ki. Németországban születtek, szüleik zongoraművészek, édesanyjuk magyar, édesapjuk egyiptomi. A családból tehát eleve, de hozzáadódó, jól irányzott tanulmányaik révén is hozzák magukkal a már említett kifinomult, érzékeny, tudatos szakmaiságot. Amira tavaly már játszott a váradi filharmóniában (akkor Beethoven-hegedűversenyt), ezúttal Bartók 1. rapszódiájával állt ki először, majd testvérével, Mariammal közösen játszották Bruch op. 88-as kettősversenyének hegedű-brácsa letétjét. Mariam hegedűjátékának érvényesítése kedvéért itt Amira brácsára váltott – nem kis dolog egy koncerten belül a stíluskorszak mellett hangszert is cserélni néhány perc alatt. Amira játéka a Bartók-rapszódiában fényként mutatott utat a ködben, mert ez utóbbinak bizonyult a zenekar jelenlegi Bartók-értése, „köszönhetően” pl. a váradi interpretációs gyakorlatnak, avagy repertoárleépítésnek. Munka az volt a darab idő- és dinamikai szinkron alá hozatala mögött, ezt érezni lehetett, de tessék elhinni, Bartók zenekarilag ennél jóval több intellektuálisan, még ebben az „egyszerű” rapszódiában is, aminek lényegét, azaz a rapszodikusságát, csak zenei szövegértés után lehet igazán megteremteni. A váradi szimfonikus koncerteken igazán ritkán hallható cimbalom is megszólalt Bartók rapszódiájában, mégpedig Réman Gergő (a filharmónia sajnos immár csak volt ütőhangszeres fiatal művésze) nagyszerű játéka által.
Bruch művében Mariam kiváló hegedűjátéka léphetett előtérbe. Amira itt azon túl, hogy nagyszerű zenész, egyben nagyon jó testvér is volt. Brácsája meleg, biztonságot adó hangja szinte átölelte húga szárnyaló, fényes hegedűszólamát, de természetesen lehengerlően szóltak a mélyhegedű virtuóz tükörtémái is, a koncertáló szólamok egy gyökérről fakadó harmonikus zenei egységét teremtette meg a két nővér. A szólista testvérpár Bruch után ráadásként Bartóktól játszott egy vérpezsdítő miniatűrt: Szól a duda (no. 36, a 44 hegedűduóból) – ami ráadásul az alkotói idővonalban is közeli volt az 1. hegedűrapszódiához.
Minekutána nem győztük dicsérni a két nagyszerű ifjú zenész hölgyet, essék szó Jankó Zsolt és a zenekar közös munkájáról is, ami nem volt kevés, lévén szó három stíluskorszak négy nem repertoáron tartott darabjának száraz partitúrából való néhány nap alatti organikus újraépítéséről. Ráadásul mindez hallhatóan eredményes lett, sőt láthatóan is. Jankó vezényletében jó volt követni azt a plusz lelkesedést, azokat a közvetített inspiráló energiákat, amiknek legalább némi hányadát talán jobban is átvehette volna a zenekar egy tekintélyesebb része is. Már a nyitány koncertbe érkezése helyénvalóbb volt az átlagosnál, illetve a hangverseny utolsó harmadát adó Haydn-szimfónia is meggyőzően, szöveghű dramaturgiával közvetítette a klasszikus nagymester igazán szellemes, korának merészen újító szándékait, frappáns megoldásait. A nézőtéri telítettség 60 százalék körüli volt, hangos vastapsból is sok szólt, megérdemelten.