Későromantikusokkal folytatta az évadot a nagyváradi filharmónia

Tóth Gábor

Jean Sibelius d-moll hegedűversenye (op. 47, 1905) és Pjotr Iljics Csajkovszkij IV., f-moll szimfóniája (op. 36, 1878) volt műsoron a nagyváradi filharmónia szeptember 22-én, csütörtökön 19 órakor, az Enescu-Bartók teremben megtartott koncertjén. Vezényelt Paul Mann, szóló hegedűn közreműködött Artur Kaganovskiy.

Egyben ez volt a filharmónia második hangversenyműsora a nyári kalandozások után elindult rendes évadban. Kezdjük mindjárt a műsorlappal, amiben a két szerző és zenemű román nyelvű bemutatásával el is fogyott a hely, így a karmester és a szólista prezentációja már nem kapott teret. S ha már a daraboknál tartunk, hosszú idő óta újból egy versenymű és egy szimfónia volt műsoron, és nem valami egyveleg, így aztán több rég nem látott, klasszikusabb ízlésű koncertlátogató is visszamerészkedett a nézőtérre, ami most úgy háromnegyed részben telt meg.

Bennünket közelebbről érintő adalékként mondjuk el, ha már a műsorlapon ez sem kapott teret, hogy Sibelius hegedűversenyét – igaz, a korábbi, 1903/4-es változatot – egy temesvári cseh hegedűs, Victor Nováček játszotta az ősbemutatón Helsinkiben a szerző vezényletével, a revideált verziót pedig Vecsey Ferencnek ajánlotta Sibelius.

A vendégművészeket a múlt heti előzetesben már bemutattuk – a brit Paul Mann a lembergi ukrán nemzeti filharmonikusok állandó vendégkarmestere, 2017-et követően másodszor vezényelt Váradon; a New York-i Juilliardon végzett moszkvai Artur Kaganovskiy pedig szabadúszó, az utóbbi években hűséges váradi kötődésű, időszakonként megmutatkozva elegáns minőséget teremtő jelenség.

A műsor első felét kitöltő Sibelius-hegedűverseny sokat ígért, de összességében rendkívül vontatottá tagolt lett. Akármennyire is sötét időket élt meg Sibelius a mű komponálásakor (konkrétan rettegett, hogy végleg megsüketül), ez a jégbe zárt, különös, fojtott tüzű északi muzsika talán mégsem annyira kilátástalanul nyomasztó, mint ahogy most hallhattuk. De nem is koncepciózusságában volt nyomasztó ez az előadásba átvitt és kiterjesztett depresszív alaptónus, sokkal inkább az a kellemetlen várakozás nyomasztott, hogy a zenekar és a karmester összmunkája mikor fog újra meg újra összeomlani Sibelius sokrétegű, vagy teszem azt épp a legegyszerűbb ritmikai nüanszaiban is. Kaganovskiy láthatóan indiszponált is volt, de amit tudott, megtett, hogy párhuzamosan érvényesítse a maga részéről mélységekről és szélességekről szóló művészi véleményét. Ráadást nem adott, hangszer nélkül tért vissza a hívó tapsra, többször is, ugyanígy. Úgy tűnik, a közönség egy része nem értette meg ezt az üzenetet, vagy nem akarta elfogadni.

Volt végre rendes, kimenős szünet is a koncerten, hosszú időszak óta újra. Aztán a második félidőben jött Csajkovszkij IV. szimfóniája, ami a Sibeliusban hallottak alapján eleve nem sok jót ígért. Ettől függetlenül az energikus vagy épp lírai tematikus tuttik érthetően megszólaltak, de Mann görcsös-analitikus megközelítése nyomán inkább volt hallható egy az utóbbi években intézményi szinten szorgosan lebontott zenekar, mintsem egy éretten összerakott csapat. Hiába görcsösen igyekezve betartott kottaképek, nagyfelületű hangerő- és tempókontrasztok a sorssal való viaskodás jegyében, ha javarészt épp Csajkovszkij hangja hiányzott – például a szintézis alapvető dramaturgiájának érett értése a kidolgozási szakaszokból. Csajkovszkijt magát szólítanám, aki lelkesen írta erről a IV. szimfóniáról: „még soha egyetlen korábbi zenekari szerzeményemmel sem volt ennyi munkám, de még soha nem bántam ilyen szeretettel egyetlen darabommal sem”. Ezen a koncerten most többnyire a befektetett erőfeszítés és fáradozás hallatszott, nem Csajkovszkij lélekhangjának szeretete, s ezzel legalább részbeni megértésének esélye.