Nagyváradiak az Olümposz tetején

Vad Zoltán

Görögország neve szinte teljesen összeforr a napsütötte, homokos tengerparttal. De egyszer csak eljön az a pillanat, amikor késztetést érzünk felkelni a napozóágyból és valami „mást” csinálni. Évek óta „szemeztem” az Olümposznak a tengerszintről nézve is titokzatosnak tűnő bérceivel. Ráadásul az Olymposzi-riviérán a tengerben lubickolva is látható a legtöbbször felhők között megbúvó, csábító, ugyanakkor varázslatos hegycsúcs. Gyerekkoromban is teljesen magukkal ragadtak a görög mitológiai hősökről szóló történetek. Így született meg bennem az elhatározás, hogy tervemhez társakat keresve, felmegyek az Olümposz legmagasabb csúcsára, a görög istenek lakhelyére, a Mitikászra.

Mivel nem mindennapi túrának néztünk elébe, tervünk megvalósítására egy hetet szántunk. Szállásunk a turistáktól nyüzsgő Paralia Katerinin volt. Alaposan utánaolvastunk minden olyan olimposzi túraleírásnak, megnéztünk minden olyan videót, melyet csak az interneten elértünk, hogy tudjuk, mire számítsunk. Így, a konkrét túránkat kétnaposra terveztük. Az Olümposzi Nemzeti Park bejáratának számító, az „istenek elővárosának” nevezett Litochoro városából körülbelül 20 kilométeren keresztül szerpentineken autóztunk fel az 1100 méteres magasságban található Prionia nevet viselő kiindulópontig. Autónkat az itt lévő parkolóban hagytuk. Kulacsainkat friss vízzel megtöltöttük, elkészítettük a túra eleji, első közös fotót, majd a körülbelül 33–36 fokos melegben nekivágtunk az E4-es jelzésű nemzetközi túraútvonalnak.

Bár tudtuk előre, hogy kiépített ösvényen fogunk haladni, mégis meglepett bennünket, hogy gondos kezek az első pár száz méteren nemcsak kikövezték, de még korláttal is ellátták azt. Elsőként az Enipeász-vízesés üdvözölt bennünket, itt még egyszer utoljára lehűtöttük magunkat. A már említett gondos kezek annyira jól kiépítették az utat, illetve az előttük járt több száz láb annyira kitaposta az ösvényt, hogy szinte nem is érezni, hogy szép lassan emelkedik a többnyire fenyőfélék övezte út. Szinte az az érzése támad a túrázónak, hogy egy kellemes sétának részese, csak a páradús levegő és a vöröses talaj jelzi, hogy Görögországban vagyunk. Annyira idillikus a hangulat, hogy nem is lepődtünk meg, amikor strandpapucsos vagy szandálos turistákkal találkoztunk, akik úgy gondolták, felugranak egy „kicsit” a partról az Olümposzra. Mint később kiderült, erről szó sincs, a „kocaturisták” közül szinte egyik sem jutott el a 2100 méteren lévő menedékházig sem.

Egy idő után eltűntek a bükkösök, és csak fenyőfák kísérték tovább túránkat, jelezve, hogy egyre magasabban járunk. A táj is egyre sziklásabb lett. Amikor kiértünk a sűrű fenyvesek közül, és visszatekintettünk a part felé, a pazar látvány megsokszorozta erőnket. Szerencsénk volt, gyönyörű tiszta volt az égbolt, sehol egy felhő. Ahogy egyre jobban emelkedtünk, egyre lenyűgözőbb volt a kilátás, megelevenedett előttünk szinte az egész Olymposzi-riviéra. 

A túra idején július elején jártunk, sok virág színesítette kirándulásunkat. Nem egy helyen az volt az érzésünk, hogy a görög istenek külön sziklakerttel csalogatnak bennünket egyre magasabbra és magasabbra. A magasság ellenére egész nyáron nagyon meleg van. Sokszor szinte perzsel a hőség. A jó bakancs mellett a legfontosabb, hogy elegendő víz legyen nálunk. Az út menti pihenőhelyek forrásai mind szárazak voltak, illetve többször átkeltünk egy kiszáradt folyó medrén is. 

Mivel lendületben voltunk, és a táj is elvarázsolt bennünket, viszonylag könnyedén jutottunk fel a 2100 méter szinten található Szpiliosz Agapitosz menedékházig. Annak ellenére, hogy hétköznap volt, szinte tele volt mindenféle nemzetiségű kirándulóval. Szezonban időben kell szállást foglalni, az ár egy éjszakára 18 euró. Ezért a pénzért ne legyenek túl nagy elvárásaink, mi szlovákokkal, lengyelekkel és spanyolokkal osztoztunk egy 12 ágyas szoba emeletes fekvőhelyein. A bakancsokat levetetik mindenkivel a menedékházba való belépéskor, nincs, csak hideg víz, amit a közeli gleccserből nyernek, és áram is két-két órát van, reggel és este. Meleg takaró van bőven, nincs szükség hálózsákra. Este pontban 10-kor villanyoltás van, addig kell elvégezni minden teendőt, másnapi készülődést. A már említett körülmények ellenére az étteremben több menüből is lehet válogatni. Azért is érdekes mindez, mert a menedékház ellátását öszvérekkel és lovakkal biztosítják. Van, aki csak a menedékházig jön fel, és vacsora közben az Olümposz csúcsait közelről csodálja.

Másnap korán keltünk, elérkezett a nagy nap. Izgatottan lestünk ki az udvarra, vajon milyen az időjárás. A nap még nem kelt fel, de már vörösen izzott tőle a horizont. Szerencsénkre egyetlen felhő sem volt az égen. Gyors reggelit követően nekivágtunk a Mitikász meghódításának. Az előző naphoz képest sokkal meredekebb ösvényekkel kellett megküzdenünk. Ezen a szakaszon már nem volt sem kikövezve, sem korláttal ellátva az út. A növényzet is hamar magunkra hagyott, felváltotta a bozót és a sziklatörmelék. Ahogyan a nap egyre feljebb hágott az égen, egyre melegebb is lett, s egyre többet gondoltunk vissza a tegnapi árnyékos erdei ösvényekre. Célprémiumként viszont, a tiszta időnek köszönhetően, ott lebegett előttünk Görögország legmagasabb pontja.

Túraútvonalunk kacskaringósan kaptatott felfelé a Szkála 2866 méteres csúcsa, majd a Mitikász felé. Az utat nem lehet elvéteni, mert ez az egyetlen út, ami felvisz. Monotonnak tűnt az elején a kapaszkodás, egészen addig, amíg fürge zergékre nem lettünk figyelmesek. A kis szarvú és hegyes fülű állatok ide-oda cikáztak az ösvény két oldalán, szórakoztatva az arra járókat. Több, rövid pihenőt tartva, alig több mint két óra gyaloglás után értünk fel a Szkála-csúcsra. Az időjárás még mindig a pártunkat fogta: az azt megelőző évben, szintén a Szkálán, viharos időt fogtunk ki, amiért vissza kellett fordulnunk. Ezúttal nagyon nagy szerencsénk volt, és ez erőt adott nekünk, amire utólag jöttünk rá, hogy nagy szükségünk is volt. Pihenés és uzsonnázás közben szinte elbűvölt bennünket a Mitikász. Annyira közelinek tűnt, hogy az volt az érzésem, hogy ha jól kinyújtóznék, el is érhetném. Bármennyire is csalóka volt a látvány, mindenki érezte, hogy még sok munka vár ránk a csúcsig.

Az égen még mindig egyetlen felhő sem látszott, kissé izgatottan vágtunk neki túránk utolsó, de legnehezebb részének. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de ennyire nehéznek nem gondoltuk. A vélemények megoszlanak, van, aki egyszerűen csak technikásnak mondja ezt a szakaszt. Az biztos, hogy felkészültség nélkül, illetve, ha csak egy kicsit is fáradtnak érezzük magunkat, ne vágjunk neki. Ez a rész már nem túra, hanem sziklamászás, ahol minden egyes fogást kétszer is le kell ellenőrizni, minden egyes lépést biztosítani kell. Mivel az égen egyetlen felhő sem volt, ott tátongott alattunk a jól látható mélység. Csak erős idegzetűek menjenek tovább, lenézni minél kevesebbet szabad. Gyakorlatilag mindig a következő fogást kerestük, és mindig felfelé néztünk, így küzdöttük magunkat felfelé. 

A sárga alapon piros pont jelzés kacskaringósan, néhol alig láthatóan vezetett bennünket, minden egyes lépésnél próbára téve, mert hol egy kicsit le kellett mászni, hol megint fel. Nem egy alkalommal ki kellett találni, hogyan tovább. Belegondoltam, hogy itt még vissza is kell jönni, és máris beleremegtem. Ekkor varázsütésre, felhők kezdtek megjelenni alattunk, és mivel nagyon magasan voltunk, mellettünk is. Legalább a mélység már nem volt jól kivehető. Annyira lekötötte a figyelmünket a terepen való sziklamászás, hogy fényképezni is elfelejtettünk. Mindvégig a célra összpontosítottunk, és amikor odaértünk, akkor ért a legnagyobb csalódás, mert egy olyan sziklát hittünk mindvégig csúcsnak, amelyen majdnem függőlegesen le kellett mászni, nemhogy fel. Ez volt a túra legnehezebb szakasza! Itt volt az a pont, ahol gyakorlatilag az utolsó erőnket szedtük össze. Megállni nem lehetett, menni kellett tovább, a csúcson lévő görög zászló még körülbelül 80 méterre lobogott fölöttünk. 

Leírhatatlan az az érzés, amikor végre a legmagasabb ponton először megpihentünk. Percek is elteltek, mire végre ráeszméltünk, hogy fent vagyunk. Csak ezután álltunk be közös fotóra, a görög zászló körül, és csak ezután néztünk körbe. Csodálatos panoráma volt a jutalmunk! Innen látni szinte az egész Olymposzi-riviérát; van, aki azt mondja, hogy a Halkidiki-félsziget partjainak körvonala is szabad szemmel kivehető. Soha ilyen jól még nem esett a magunkkal hozott harapnivaló, mint ott fenn, 2918 méter magasan. Most már egymás után kattogtak a fényképezőgépek.

Bár még ott lebegett előttünk a visszaút, egy kicsit mindenki felszabadultnak érezte magát. Ekkor lettünk figyelmesek két turistára, akik az ellenkező, sokkal nehezebb oldalról másztak fel. Annyira elfáradtak, hogy ugyanott már nem akartak le is menni. Megkértek bennünket, hogy hadd jöjjenek velünk visszafelé. Mint utólag kiderült, görögök voltak, és egy kicsit megijedtek, hogy eltévedtek, amikor a sokkal nehezebb utat választották. A már nemzetközivé „duzzadt” csapatunk sokkal könnyebben leért, mint azt gondoltuk volna. Pedig ugyanúgy meg kellett küzdeni minden egyes fogásért, és minden egyes lépést ellenőrizni kellett, mielőtt végrehajtjuk. Visszatérve a Szkálára, ismét megpihentünk. Ekkor már annyi felhő gyűlt össze, hogy a Mitikász csúcsát alig lehetett kivenni. Belegondoltunk, hogy ha egy kicsit később indulunk, akkor a sűrű felhők miatt talán nem mertünk volna nekivágni a csúcsnak.

A Szpiliosz Agapitosz menedékházhoz lefelé menet a térdeknek jutott a fontos szerep. A jó bakancs is aranyat ér. Már nem volt olyan meleg. Visszatekintettünk a Mitikász irányába, és csak felhőket láttunk. Éppen idejében sikerült lejutnunk a csúcsról. Hiába, a jó túrázónak szerencséje is van. A menedékháznál ebédeltünk. Nagyon finom volt a feltálalt zöldségleves. Már besötétedett, mire visszaértünk a parkolóba, az autónkhoz, ugyanazt az útvonalat követve, mint amit az előző nap végigjártunk.

Csodálatos két napon voltunk túl. Az időjárás is a kegyeibe fogadott bennünket, és a célunkat is elértük, amiért Görögországba jöttünk. A túra legnagyobb tanulsága az volt, hogy ha vannak első ránézésre elérhetetlennek tűnő céljaid, soha ne add fel, kitartóan küzdj értük, mert egy napon valósággá válik mindaz, amiről addig csak álmodni mertél.