„Nyugaton sincs kolbászból a kerítés”

Ciucur Losonczi Antonius

Jó hangulatban telt a rendezvény, annál is inkább, mivel a meghívott több régi ismerősét is üdvözölhette. Bányai András 1942-ben született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte, a bukaresti magyar iskolában folytatta, majd a családja Nagyváradra költözését követően az egykori Premontrei Főgimnáziumban (korabeli hivatalos nevén a 4-es Számú Líceumban) érettségizett. Közgazdasági diplomáját a román fővárosban szerezte. Nagyváradon kapott állást, illetve időközben megnősült, két kisfia született. Külső munkatársként 1966-ban került be a Fáklya szerzőgárdájába, főleg gazdasági témájú cikkeket írt. 1986-os emigrációja természetes következménye volt a kommunista rendszerben eltűrt sérelmeknek és ösztönös meg nem alkuvásának. Két évet éltek Ausztriában, családja 1988 novemberében ment ki utána Montrealba ahová előbb ő érkezett meg februárban. Önerőből, munkaidőn kívül 1998-ban megalapított egy magyar nyelvű újságot, a Montreali Krónikát.
Nyugdíjazását követően kezdett el írni prózát – az utóbbi években megjelent könyvei visszaemlékezések, illetve korrajzok, írói fantáziával megspékelve. Mint fogalmazott, volt honnan ihletet merítenie, hiszen sok helyen járt a világban, rengeteg emberrel találkozott. A memoár jellegű Az immigráns (2017) címűt utódainak szánta, hogy lássák honnan erednek, és miként jutottak Kanadába. A távoli Európa (2019) című könyvben a kanadai hétköznapjairól és utazásairól számol be, illetve kortársai emlékei is megtalálhatók benne. A mi Jánosunk – L. János dicsőséges élete (2020) nagybátyja, Laczi János erdélyi levente életútját követi végig Trianontól a 20. század végéig. Az árulás árnyalatai (2021) főhőse pedig Tibor, akinek a sorsa azért érdekes, mert erdélyi magyarként lett munkatársa a Securitaténak.

Arról is beszélt Bányai András: egyáltalán nem pozitív irányú az észak-amerikai magyar közösség fejlődéstörténete. Azt tapasztalta ugyanis: miközben azok, akik évtizedekkel korábban vándoroltak ki, sokat tettek a megmaradásuk érdekében – például szép templomokat építettek –, az utóbbi időben kiment magyarok nem ragaszkodnak annyira a nemzetükhöz, a gyökereikhez. Ugyan felveszik például a kapcsolatot az egyházzal, de miután ismeretségeket kötöttek, és rendeződött a kinti életük, eltávolodnak. Húsz-harminc évvel ezelőtt tömegeket mozdított meg egy-egy magyar rendezvény, míg most mindenki csak a saját maga bajával, életével foglalkozik, magyarázta Bányai András. „Itt, a Partiumban, illetve Erdélyben nagyobb az összetartás, mint kint”, vélekedett. Megjegyezte: számára Nagyvárad maradt a nagybetűs Város, és ha most kellene döntenie, nem menne el innen. Azért, mert szerinte „a valóságban kell meghatároznunk magunkat”, és örök optimistaként meggyőződése, hogy a jelenben, ha valaki ügyes, okos és talpraesett, itt is tud boldogulni, érvényesülni, meg hát „Nyugaton sincs kolbászból a kerítés”.

Az említett könyveket Bányai András a rogériuszi református egyházközségnek adományozta, így ezek ott vásárolhatók meg istentiszteletek előtt vagy után.