A vörös térkép keletkezéstörténete

Pap István

Szomorú aktualitást kölcsönzött a sors a Térképművek Trianon árnyékában című könyv múlt csütörtöki nagyváradi bemutatójának, ugyanis a kötet egyik szerkesztője a napokkal korábban meggyilkolt Molnár Beáta volt, ezért a szervező Collegium Varadinum a Sapientia-egyetem volt előadótanárának az emlékére is ajánlotta a könyvbemutatót. A kötet szerzőjét, Segyevy Dániel kutatót a házigazda Tőtős Áron kérdezte a Léda-házban megtartott eseményen. A most bemutatott könyv eredetileg 2016-ban jelent meg a Központi Statisztikai Hivatal kiadásában, nagyon kevés példányszámban. A könyv Magyarország néprajzi térképét mutatja be, ami 1918–19-ben három hónap alatt készült el egy válságos időszak közepén.

Segyevy Dániel kifejtette, hogy a britek már 1916 óta intenzíven foglalkoztak azzal, hogy mit kezdjek a Monarchia területével a háború után, de a magyarok 1918 végéig nem vették számításba azt, hogy mi történik akkor, ha elveszítik a háborút. Ez az eshetőség csak 1918 végén merült fel, amikor a bolgár front összeomlott. Ennek hatására Teleki Pál, aki ekkor a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára volt, összehívott több geográfust egy munkaértekezletre, amelyen azt tárgyalták meg, hogy kell készíteni egy etnikai térképet, mert fel kell készülni a béketárgyalásra. Mivel több ábrázolási módszer is szóba jöhetett, ezért pályázatot írtak ki maguk között arra, hogy milyen legyen a térkép, és a négy pályamű közül nem a Teleki Pálé, hanem a Kogutowicz Károlyé nyert. A térképen csak a megyehatárok, a községhatárok, a településnevek, a vasutak és a folyók voltak rajta, erre vetítették rá az etnikai adatokat. A kéziratos térkép 1918 decemberének végére készült el, amit aztán sokszorosítani kellett. Ennek a térképnek a kicsinyített változata a híres vörös térkép. Ami elkészült, az korszakalkotó és világszínvonalon elismert térkép lett, melyhez az 1910-es népszámlálás anyanyelvre vonatkozó adatait használták fel. A monarchián belül ugyanis tudatosan nem rögzítették az etnikai viszonyokat, hanem csak a nyelvi adatokat. Volt román etnikai térkép is, aminek az az érdekessége, hogy a románoknak is csak az 1910-es adatok álltak rendelkezésükre, és az adatsorokat a vallási adatokkal akarták korrigálni úgy, hogy minden görögkatolikust a román etnikumúakhoz adták hozzá. Mint ismeretes, a magyar delegációt csak 1920 elején hívták meg a béketárgyalásra, amikorra a győztes hatalmak nagyjából már mindenben megegyeztek, de az igazsághoz hozzátartozik az, hogy az amerikaiak beszereztek példányokat a magyar térképekből és a béketárgyalásokon használták is ezeket. A térképnek kettős fogadtatása volt: a politikai kontextus szintjén elítélték, mondván, hogy politikai előítéletek szülték, de térképészeti, szakmai szempontból az angolok és az amerikaiak is lenyűgözőnek tartották, szakfolyóiratokban jelent meg. Sőt, a béketárgyalások legbefolyásosabb földrajztudósa, az újabban Romániában kultusznak örvendő Emmanuel de Martonne is meg volt döbbenve, hogy milyen precíz térképet készítettek a magyarok. A kötetbemutató, amelyet több más érdekes információ is elhangzott még, dedikálással zárult.