Nagyváradon koncertezett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Tóth Gábor

Legyen a szó először a legnagyobbaké, a megszólaló zeneszerzőké, akik ugyebár a széles világba muzsikálták ki a hírét a nemzetnek. Az elsősorban ünnepi koncepciót követve, és emiatt zenei tekintetében több árnyalatot-korszakot megmutatni akaró, vegyesebben összeállított műsoron volt: Erkel Ferenc Ünnepi nyitány, a Hunyadi László c. operából Gara Mária áriája a III. felvonásból ("Szememben mámor..."), Bartók Béla Magyar képek (a tételek sorában az "igazi székely himnusszal", majd egy kis "kapatos" humorral is), Liszt Ferenc II. magyar rapszódia (nem a zenekari II., hanem az eredeti zongorás számozás szerinti), szünet után egy nem magyar szerzőjű, de az 1956-ös forradalom óta emblematikusan magyar lelkületű szabadság-zene, Beethoven Egmont-nyitánya, majd Kodály Zoltán Székelyfonójából "A csitári hegyek alatt…", végül Felszállott a páva – változatok egy magyar népdalra, ráadásként pedig ismét Erkel Hunyadi Lászlójából, Palotás.

Méltó módon, a Himnusz hangjaival nyitotta az estet a zenekar, majd, mivel nem pusztán zenei eseményről beszélünk, hanem március 15. megünnepléséhez kötődő rendezvényről, értelemszerűen volt házigazda bevezető felszólalás is, amit Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke vállalt fel, nem hosszút, lényegre törőt. Először is, ami a jelent illeti, a vendégművészekhez intézett köszönet hangján szólt, aztán a múltra vonatkozóan egykori váradi zenetörténeti érdemeket méltatott, jövőnkre nézve pedig a romániai népszámlálásra, benne nemzetiségi és vallásfelekezeti hovatartozásunk vállalásának közösségi felelősségére hívta fel a figyelmet. Elmondta továbbá, "Nagyvárad a közeli távolságtól szenved", mert a Budapest és Székelyföld között utazók zöme (tisztelet a kivételnek) legfeljebb kávészünetre áll meg városunkban, de arra is inkább Kolozsváron. Ezért is örvendetes, hogy szántak ránk időt mostani művészvendégeink, és egy egész estés hangversennyel kedveskedtek a váradiaknak.

A színház nézőtere a koncert kezdetére legfeljebb 70%-ban telt meg, de a szünet után mintha többen érkeztek volna még – elképzelhető, hogy addigra véget ért a szomszédos filharmóniában párhuzamosan zajló hangverseny.

Szépen rímelt a kezdő Himnuszra az idős Erkel saját pályáját is összegző Ünnepi nyitánya, melyben szintén fellelhető idézet a Himnuszból, de Egressy Szózat-zenéjéből is ismerősen harsog a mottó. Örvendetes, hogy nem eszközölte Kovács János a nyitányban azt a típusú nagyobb kihúzást, amit sajnos oly sok karmester megtesz, s így megmaradt a beethovenesen izgalmas középső kidolgozási szakasza a darabnak, ami ezzel kapcsolódhatott a majd második részt indító Egmont-nyitányhoz. A hetven esztendősen is még mindig gyermekien lelkes Kovács Jánosról mondjuk el, éppen két éve, 2020. márciusában indult volna legutóbb Nagyváradra, akkor a MÁV Szimfonikusokkal és a Nyíregyházi Cantemus Kórussal, de sajnos pont azon a héten tört ki a világjárvány-riadó, és maradt el a tervezett Beethoven-évfordulós koncert. Nagyszerű lehetőség az itteni közönségnek, hogy mégis láthatta vezényelni Magyarország egyik legtiszteletreméltóbb karmesterét, akinek életpályája nagy része

a Magyar Állami Operaházzal fonódik össze, de minden más jelentős magyarországi zenekar szeretett és szeret is vele dolgozni. Nem csoda, hiszen mindenre kiterjedő figyelemmel, közvetlenséggel, beleéléssel vezényelt most is, sőt, már-már együtt énekelt a zenével. A szimfonikus együttes minden egyes szólamában empatikusan részt vállalt, mint egy mindegyik hangszeren egyszerre játszó megbízható zenekari kolléga. Ha egyáltalán nem lett volna zene, a karmester arcáról és mozdulataiból akkor is nyugodtan ki lehetett volna olvasni, hogy épp mi szólal meg.

Gebe-Fügi Renáta (sz. 1993, Kolozsvár) a Kolozsvári Magyar Opera fiatal művésze, kétszeresen is, mert hegedűs a zenekarban és énekes a színpadon. Renáta tiszta hangú, teljesen mentes minden oda nem illő manírtól, határozott karakterű, mégis lírai szoprán alkat. A Gara-áriát kifinomultan, a Székelyfonó részletét "A csitári hegyek alatt..." pedig a lehető legjobb megközelítésben énekelte, a népdal lényegét megragadva. Nem könnyű megtalálni egy egyébként ilyen széles körben untig ismert dalnak az előadásában a lelket és az üzenetet, neki sikerült visszanyúlni az első benyomás élményéhez. Nem az öltözködési divatról szól egy koncert, de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Renátának ezzel is üzenete volt: Kolozsvárott piros ruhában, Marosvásárhelyen diszkréten fehérbe hajlóban, Nagyváradon pedig zöldben lépett színpadra, a népi dallamhoz pedig arra asszociáló viseletre váltott.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar 10 esztendeje, 2012. júniusában koncertezett legutóbb Nagyváradon (a jelenlegi háromhoz képest akkor hathelyszínes erdélyi turné keretében), még Kocsis Zoltán vezényletével. A mostani koncert nyomán el lehet mondani, nem úgy szól a Nemzeti Filharmonikus Zenekar e turnéra felállt része, mint amaz annak idején Kocsissal, de maradjunk inkább annyiban, hogy másként szól, a penge gyeplő enyhén lazább, s a lépték sem asztrális, de emberibb. Tagszám-dokumentálás végett, a vonósfelállást egyébként megfelelően mérték fel itteni színpad(ok)hoz, 10–8–6–6–4-re, a létszám további része a partitúrákból adódik.

De folytassuk inkább azzal, amivel és ahogyan a zenekar zárt, többel is, mint méltó módon. Szívet melengető, hogy elhozták Ady városába a "Páva" zenekari variációit, ezt a rendkívüli mesterművet, aminek az előadásából most kiderült az is, hogy egy nemzeti filharmónia miként képes reprezentálni az általa képviselt magyar "brand"-et azzal, amilyen kifinomult szinten beszéli a zenei anyanyelvet, ahogy a Kodály szabta hihetetlenül értékes örökség szigorú terhe alól igazgyöngysorok fénylenek ki. Ráadásul úgy lett ez a darab megírva (nyilván gondolt szerzője a Concertgebouw zenekarának erényeire, akiknek szánta 1939-ben), hogy szólók, hangszercsoport-kombinációk, tuttik egyaránt pazarul meg tudnak benne mutatkozni, és most meg is tették. Kodály egyszerre mesés és tudós fantáziája így sugárzóan fénylett az este során elhangzott többi zenekari alkotás fölött. Ami kevésbé örvendetes Kodály darabjával kapcsolatban, az az, hogy miért kell nekünk mindig más elhozza a Páva-variációkat (legutóbb is a Szegedi Szimfonikusok játszották itt 2018-ban), miért nincs nekünk Pávánk itt helyben? Azért, mert Várad filharmonikusai nem tartják repertoáron. De persze más, nem feltétlenül zenei szempontok miatt sem ártana néha-néha felszállnia annak a pávának, pl. alaposan körültekinteni a mi megyeházánkról is.

Végezetül, csak remélni tudjuk, hogy nem kell ismét tíz évet várnunk Nagyváradon a Nemzeti Filharmonikusokra.