Lapszemle a Szabadság 1937-ben megjelent számaiból

Farkas László

A Szabadság című nagyváradi napilap 1937-ben megjelent lapszámait bogarászva mindjárt egy február 25-én megjelent, T. G iniciálékkal aláírt íráson akad meg a szem. Könnyű kitalálni, hogy A románosodó Oradea című írást Tabéry Géza követte el.

A cikkíró azt nehezményezi elsősorban, hogy a hatóságok „mesterséges intézkedésekkel segítik elő az ardeali városok romanizálását, amikor ezek a városok amúgy is, rohamos ütemben románosodnak”. Példaként azt hozza fel, hogy a hatóságok, hamis statisztikákkal operálva, céltudatosan szítják a kisebbségellenes közvéleményt. Az egyik ilyen statisztika azt állítja, hogy az impériumváltás óta az „ardeali” városok mindössze két százalékos szaporulatot mutattak, tehát szó sincs arról, hogy masszív román tömegek települtek volna be a túlnyomórészt magyar többségű városokba. Ezzel szemben, a hivatalos kimutatások szerint, Kolozsvárt példaként állítva, az tűnik ki, hogy a kincses város román lakossága, az impériumváltás óta, huszonkét százalékos visszaesést mutat, a magyar lakosság harminchat százalékos visszaesésével szemben.

Ezután Nagyvárad népszámlálási statisztikáját boncolgatta Tabéry. A cikkben szerepel a városunkra vonatkozó hivatalos adatsor, mégpedig az 1910-es népszámlálás adatai. Eszerint 1910-ben városunknak 19.819 római katolikus, 19.459 református, 1377 evangélikus, 15.155 zsidó lakosa volt, összesen tehát 55.810, magát magyarnak valló polgára. Ugyanakkor a magát románnak valló lakosság így oszlott meg: 4649 görögkeleti, azaz ortodox, valamint 3385 görögkatolikus, összesen 8034 fő. Ezzel szemben 1930-ban már visszaesett ezeregyszázzal a római katolikusok száma, viszont pár százzal emelkedett a reformátusoké. Az ágostai evangélikusok száma jelentősen növekedett, 4105-re, ugyanígy a zsidó lakosságé is, mégpedig 20.287-re. Azonban mindezt túlszárnyalja a román lakosok számának növekedése, ami húsz év alatt, tehát 1910-től, amikor a számuk 8034 volt, 1930-re 17.488-ra nőtt.

A növekedés itt több, mint száz százalék. Ami itt a legérdekesebb, hogy a két felekezet száma egyenként milyen arányban nőtt az eltelt húsz év alatt! Az ortodoxoké 5649-ről 9732-re, míg a görögkatolikusoké 3385-ről 7756-ra. Ekkor már mindegyikük román nemzetiségűnek vallotta magát.

Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy 1930–1937 között a románság térhódítása nem szünetelt, míg a magyar lakosság szaporulata alig mutat emelkedést. Itt adjuk át a szót Tabéry Gézának, aki optimistán néz a jövőbe: „Nem jelenti természetesen, ez az etnikai átszíneződés, távolról sem azt, hogy a magyar kisebbséget, egy-két nemzedék során, a városokban, a románság asszimilálhatja. Ilyen folyamatok teljesedéséhez, jóval hosszabb idő, hosszas századok szükségesek”.

(Még szerencse, hogy Tabéry nem élte meg azt, ami 1968 után történt az erdélyi magyarsággal! Nem látta meg, hogy nem századok, hanem száztíz esztendő alatt nemhogy asszimilálódott a lakosság, hanem száz százalékban megfordult az arány, és ma a magyarság nagyjából 25–30 százalékban van jelen Erdélyben.)

Az akkoriak úgy látták és jól látták, „hogy az erdélyi románosodás, nem a magyarság létszámának csökkenése, hanem a betelepedések miatt történik, tehát a magyarság, ha nem is szaporodik, de rendületlenül tartja, az impériumváltás előtti létszámát”. Tabéry azt is feltételezi, hogy a románság „nem asszimilálhatja, nem abszorbeálhatja magába a magyarságot, még gazdasági és politikai intézkedésekkel is csak a kisebbség proletarizálását érhetik el”.

Ez azonban visszaüthet, mivel jól tudjuk, hogy azokban az időkben, az elszegényített, elnyomott társadalmi osztályok öntudata jóval meghaladta az évek során belőle erőszakkal kivert nemzeti öntudatot, így aztán sokkal nagyobb veszélyt jelentettek a „többségi” nemzetre, mint egy, a polgári renddel elégedett kisebbség.

Talán nem meglepő, hogy a rövid négy esztendős magyar uralom után az Erdélybe lassan visszaszivárgó románság, ugyanezt a politikát folytatva, eljutott a ’80-as évek nacionál kommunista, totalitárius rendszeréig. Csak az nyújtott számunkra, magyaroknak némi vigaszt, hogy a drákói szigor és a testi és szellemi elnyomás ugyanúgy sújtotta a közben háromszoros többségbe került románságot is. Most, az állítólagos többpártrendszerű, nyugati típusú demokráciában, folytatódik a kisebbségek néhol erőszakos, néhol pedig önfeladással keveredő asszimilációja.

„Hősies helytállás”

Ugyanebben a lapszámban olvasható egy aláírás nélküli cikk Mindenkit érhet baleset címmel, az „oradeai” mentőkről. Az írás abból az apropóból született, hogy a mentősök január 10-én adták le a hivatalos szerveknek az 1936-os évről szóló kimutatást. Az, hogy „derék” mentők, szerény kifejezés, mert, a riporter szerint, a szegényes felszereltségű és szerény anyagi alappal rendelkező testület hősiesen helytáll, eleget téve a megnövekedett igényeknek.

Tudni kell, hogy az 1936 szeptemberében a tűzoltóságot militarizálták és a mentősök kiváltak a testületből, így átkerültek a városi kulturális és népjóléti ügyosztályhoz.

A cikk felhívást intézett a város vezetéséhez, hogy szíveskedjen kicsit több pénzt áldozni a mentősök felszerelésének korszerűsítésére. Valós kérés volt ez, mivel akkoriban csak egy autójuk volt, így aztán lovaskocsikkal szállították a betegeket.

A kimutatás szerint az 1936-os évben összesen 1996 esetben hívták a mentőket, és ők minden esetben, rövid időn belül, még is jelentek. Ebben a nagy számban összesítve vannak a balesetek, az öngyilkosságok és az öngyilkossági kísérletek is. 663 betegszállítás, 631 baleset volt elkönyvelve a jelentésben. Az érdekesség kedvéért soroljuk fel, milyen esetekhez hívták a mentőket 1936-ban, városunkban.

Súlyos sérüléses beteget 24-et, kutyaharapással egyet , szúrt sebű öngyilkossággal 15-öt, revolveres gyilkosságnál hármat, égési sebekkel kettőt, töréssel 22-t, szurkálásnál egyet, vasúti szerencsétlenségnél 14-et, szívbajost 41-et, részegséggel 12-t, vakbéllel kettőt, elmebajost 36-ot, mérgezéssel hármat, szülésre 42-t, megfagyással kettőt, verekedésnél nyolcat, gyilkosságnál egy embert láttak el, illetve szállítottak kórházba a mentők. Kivonultak ezen kívül vízbe fulladáshoz nyolc, akasztáshoz hat, mérgezéshez 65 esetben.

A cikk végén megtudhatjuk, hogy a mentőegyesület 1904. október 15-én kezdte meg működését, és az 1936-os év végéig összesen 32.572 esethez vonultak ki. Ebből 11.736 betegszállítás, 20.836 pedig elsősegélynyújtási eset volt.

Zárjuk mai lapszemlénket egy tréfának is beillő, de nagyon komoly történettel. Történt egy nap, hogy az egyik forgalmas New-Yorki utcán hatalmas tömeg verődött össze a rikkancsok körül, akik azt ordították: „Kitört a háború Anglia és Németország között”. Az emberek vitték az újságokat, mint a cukrot. A lapok hamar elfogytak, a rikkancsokat elnyelte a tömeg. Igen ám, de néhány óra múlva özönlöttek a feljelentések a bírósághoz, a rikkancsokat pedig előállították. Kiderült ugyanis, hogy 1937 februárjában 1914 augusztusi lapokat adtak el tömegével a szenzációra éhes polgároknak. A bíró pedig felmentő ítéletet hozott. Az már soha nem fog kiderülni, hogy az élelmes kiadó nyomtatta újra az akkori újságot, vagy a húsz éve, a raktárban porosodó megmaradt példányokat szóratta szét a rikkancsokkal.