Végső búcsú a magyar szó apostolától

A család, valamint a barátok, pályatársak és tisztelők népes gyülekezete vett végső búcsút kedden Nagyváradon a nyolcvanöt éves korában elhunyt, kiemelkedő és köztiszteletben álló nagyváradi színművésztől, Varga Vilmostól.

Sokan búcsúztak kedden a nagyváradi színjátszás kiemelkedő alakjától: Varga Vilmos hamvait délelőtt fél tizenegykor ravatalozták fel a váradi színház félhomályba burkolt előcsarnokában. A néma tiszteletadáson a Szigligeti Színház művészei és munkatársai egymást váltva álltak őrt a felravatalozott hamvveder mellett, a háttérben Mozart Rekviemje szólt halkan. Folyamatosan érkeztek az emberek a színházba, ki egy szál virágot, ki egy csokrot, ki pedig kisebb koszorút helyezett el a ravatalnál, majd részvétüket fejezték ki az özvegynek, Kiss Törék Ildikónak, valamint Varga Vilmos fiának és választottjának.

A halál, mint végső szerep

A temetési istentisztelet déli tizenkét órakor kezdődött a Rulikowski temető Steinberger kápolnájánál, ahol Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református parókus lelkipásztor mondott gyászbeszédét a család által választott igerész alapján. Az összegyűlt gyászolóknak többek között elmondta: „A színpadon egy színész sokszor meghal, sokszor el kell játszani azt, hogy meghal a jellem, amelyet felölt. Sőt, a színészbe sokszor belehal a régi szerep, elmúlnak a rivalda alakításai, de megmaradnak lelkén azok a vonások, amelyeket az Úristen szerepről szerepre alakít a színész lelkében. Így formálódott lelki arca Varga Vilmosnak, és ezért hisszük azt, hogy nekünk Varga Vilis lett Villon is, Ady is, még Lucifer is, de Wass Albert is ígéretesebb, Varga Vilisebb. Ezért üt át sok-sok alakításon az ő mindig komoly jelleme, amely bizonnyal még a vígjátékokon is átsüt, mert abból is átsugárzik a közönségre az élet komolyan vételének a lehetősége. (…) Miközben épültek, vagy dőltek az oltárok körülötte, ő akkor is megmaradt a maga biztos öntörvényűségében, amely nem ismert megalkuvást, amely kereste az egyenest. Ezért nem lett ő a földi törvényszerűségek szerint érvényesülő ember ebben a világban, mert igazán bennetek érvényesült, bennetek lett igazán kitüntetett, bennünk lett igazán mindig élő. (…) Ő már az örök időt éli, ami nekünk maradt, az az életútjának a tanulsága.”

Életút

Ezt követően Veres-Kovács Attila felidézte Varga Vilmos életútját, elmondva, hogy a színművész Hegyközkovácsiban született, kántor tanító édesapja volt első tanítója. A bombázáskor menekültek Biharra, középiskoláit Váradon járta a Szent László iskolában, kereskedelmi érettségit pedig a volt Premontrei iskolában tett. Majd Kolozsváron közgazdaságot tanult, de a kulákminősítés nem engedélyezte, hogy ezen a szakon tanuljon tovább, így utolsó nemzedékként a kolozsvári Színi akadémián folytatta tanulmányait, és segített költözni az akadémiának Marosvásárhelyre. 1957-ben Temesvárra került az ottani színtársulathoz. Itt megnősült, majd tizennyolc év után különvált feleségétől, ez követően ismerte meg jövendőbeli feleségét, Kiss Törék Ildikót. „1968-ban Nagyváradon új élet kezdődik, és 1995-ig a nagyváradi magyar színtársulatnak, illetve Szigligeti Társulatnak a tagja. Az Úristen megáldja őket egy fiúgyermekkel. Aztán rendezői szakot végez Bukarestben még a nyolcvanas években. Huszonkét évig a Kiss Stúdió Színháznak feleségével együtt nem csak alapítója, hanem oszlopos tagja. (…) A Kiss Stúdió által nem csak Nagyváradnak, de a színháztalan vidéknek, Székelyföldtől Máramarosig, és le a Bánság déli részéig és lassan a magyarságát felejtő nyugati szórványnak is apostola lett Varga Vilmos feleségével és munkatársaival együtt. Rálátása az igazságra soha nem engedte megalkudni őt. Így volt darabválasztásuk is mindig vonzó, de azt is láttuk minden szerepén átütve, hogy gyötrődés van minden egyes megformálás mögött. Őt és az ilyen színészeket tartjuk valódi színésznek, kiknek játéka mögött látjuk a gyötrődést, hogy alászáll, hogy onnan fölhozza a közönség számára a változtathatóság esélyét” – méltatta a most véget ért művészi pályát Veres-Kovács Attila, aki Varga Vilmosra utalva megfogalmazta: „Csak azok tudnak igazán tüzet gyújtani másokban, akikben ég a tűz”.

Emlék a szülőfaluról

A gyászbeszédet követően Forró László püspökhelyettes, hegyközkovácsi református lelkipásztor emlékezett Varga Vilmosra, elmondva azt, hogy csakúgy, mint minden ott élő, onnan származó lakos, Varga Vilmos is ragaszkodott Hegyközkovácsihoz, hiszen, mint igei fordulattal kifejezte: „Valamiért jó ott lenni”. Forró László a szülőfalujához kötődő három emlékképet villantott fel Varga Vilmosról, melyek egyenként és együtt is azt üzenték, hogy „jó Hegyközkovácsiban élni egymás lelki közösségében az Isten oltalmában, magyar és református emberként”.

Végezetül a pályatárs, Meleg Vilmos emlékezett Varga Vilmosra. Mintegy megszólítva az elhunytat, így fogalmazott: „minden névnap, születésnap alkalmából úgy köszöntöttünk téged, hogy rajtad az élet múlása nem hagyott nyomot. Körüllengett az a sajátos derű és hangulat, ami kortalanná tett. Barátságod, őszinteséged, sajátos humorod áthatotta beszélgetéseinket, kávézgatásainkat, turnéinkat, jelenben és múltban egyaránt. (…) A nagy rendező, akinek jogában van fölöttünk döntetni, döntött. Pedig még hány közös munkát terveztünk, mennyi közös adósságunk maradt, melyeket nélküled igen nehéz lesz teljesíteni, hisz oly magasra emelted a mércét a szép és nemes magyar szó hirdetésében, méltó partnerévé válva Adynak és a többi nagyjainknak, akik az Értől indultak, és befutottak a nagy Óceánba.”

A búcsúztató beszédek után a gyászolók a kopjafás sírhelyéhez vonultak, ahol örök nyugalomra helyezték Nagyvárad nagy színművészének, Varga Vilmosnak a hamvait.

Pap István