Kommentár: A nagy bevállalás

Több éve az alkotásom egyik központi motivációja a vállalás. Ez olyan folyamat, amely révén elismerjük tulajdonunkat a gondolatok és tettek fölött, vállalva egyúttal ezek következményeit is.

Ezek, amikor már kiadtuk, elveszítik a mi ellenőrzésünket, és terjednek, olyan hatásokat váltva ki, amelyek még továbbiakat, és ilyen láncolat indul el. Amikor megteszünk valamit, csak csak egy szintig láthatjuk a következményeit, és ahogy az idő telik, egyre homályosabb: egy sakkozó kitalálhatja az ellenfele pár következő lépését, de nem a tizenhatodikat is. Mivel nem tudjuk a jövőnket, marad a vállalás, ami teszteli a jó hatásokba vetett hitet: a vállalással elkerüljük (többnyire) olyan tett elkövetését, amelyről tudjuk, hogy kellemetlen következményekkel járna.

Mégis, a kellemes következményeket szeretve, az emberek kitalálták a hárítást: a pozitív hatásokat egy személy vállalja, a katasztrófákat pedig egy fekete bárány. A miniszter a sikeres megoldásait fogja dícsérni, de leváltja beosztottját hiba esetén. A modern hierarchikus rendszerekben természetesnek tűnik, hogy a főnök takarítsa be a termést, és a beosztott szenvedje meg a hiányosságokat. A jelenség megismétlődik a döntéshozatalkor: aki dönt, mások nevében, az nem fogja a hatásait elszenvedni. Ez az a rossz, amit különböző formákban látunk a posztmodern politikában: manipuláció, árulás, gyávaság, hazugság stb. Ma a hárítás a közélet egyik alapja, és innen fakad a folyamatos show érzete, a megrendezettségé, az imposztorságé, mindené, amit a tévében látunk. A fogalom helyet csinált magának a gondolkodás mélyén, és a koncentrációja meghaladta a kritikus értéket, izgatottságot eredményez, mintha egy spekulatív lufi pukkanna ki.

A vállalás válságát néhány olyan példával illusztrálom, amely a mi közösségünkből való.

Vagy tíz éve Nagyvárad viszonylagos fejlődést él meg, „reneszánsz” felhangokkal, és a helyi identitás keresése jellemzi, miután megszabadult a kommunizmus szorításától. Hogy világosabban lássunk, meg kell kérdeznünk, mi a városunk és kié. A lakóié? A vezetésé? Vagy absztrakt entitás, ami fennebb van nálunk, mint a haza is? Mert mindhárom szóba jöhet valamely formában, a hiányosságok miatti felelősség átpasszolásakor.

A felújítási kampánynak köszönhetően a város olyan, mint egy western kartondíszletei: sorakozó homlokzatok, amik mögött nincs semmi. Sok történelmi épületet felújítanak, pedig elhagyottak. Ezek önmagukban is értékes műtárgyak, vagy épületek, olyanok, amelyeknek tevékenységeknek kell helyet adniuk? Egyiknek sem tűnnek: az esztétikai értéküket eltúlozzák, a funkciójukat meg nem töltik be. A „mert régiek, szépek is” alapon végzett felújítás olyan ízlésalapú értékítélet, amit senki nem vállalhat. Mivel lakatlanok, senkiéi, vagy egy fölöttünk létező, elvont Váradéi? Érdekesség a lakosok kötelezése arra, hogy felújítsák a homlokzatot, pedig sürgősebb lenne a struktúrát megerősíteni. A műhelyem egy erővel megszépített épületben van, miközben a lépcsőkön a padlásról víz folyik, ha esik. Kinek újítanak fel akkor? A lakóknak? Nem. Az arra járóknak? A turistáknak? Lehet. Akkor fontosabbak a turisták a lakosoknál?

A főtér, amely impozáns, és egyik végétől a másikig repedezett, egy másik rejtély. Miket építették ezt az emlékművet:a szecesszió emlékére? Vagy hogy hozzáadjanak a régebbi épületegyüttes amúgy is fojtogató nagyszerűségéhez? Akkor meg miért ilyen olcsó és ronda az egész? Ha meg nem elékmű, akkor mi ez? Nem jó rendezvényekre, mert a formája miatt nem lehet ott színpadot elhelyezni, kamionnal behajtani, , és csak növeli a közönségességet a gránit párosítása a bódék faanyagával. A váradiak átjárónak és játszótérnek használják. Pedig nem is nekik készült, nem is a város dicsőségére, hanem a vezetés ízlésének kielégítésére.

Egy még nehezebb kérdés a magyar közösséggel függ össze. Ma a magyaroknak harcolniuk kell a történelmi hozzájárulásuk elismeréséért. Egy váradi magyarról utcát elnevezni jele az értéke elismerésének, vagy nacionalizmus kérdése? A magyarok e város részei, vagy egy párhuzamos városé? Vegyük a méltatlan konfliktust a város alapítása okán. A legenda szerint egy vadászatkor László király elaludt és álmában egy angyal kérte, hogy alapítson várost ott. Íme egy nagyszabású alapítói mítosz: egy király isten parancsára várost alapít – ez ajánlatosabb is, mint két gyerek, akik egy farkas mellbimbóit szopják. És mégis a város vezetése úgy döntött, hogy egy banális 1113-beli, krónikai említést fog ünnepelni az alapítás 900. évfordulóján, csak azért, hogy ne kelljen említeni a nem román eredetet. A városháza szemszögéből Váradot inkább akár egy számla is alapíthatta, mint isten és egy (magyar) király. Miért? Mekkora helyet foglalhat el a nagy és elvont nacionalizmus a kis közösség napi életéből, olyan közösségéből, amelyet olyan emberek alkotnak, akik ismerik egymást és együtt élnek?

Még sötétebb a Holokausztban megölt zsidók helyzete. Amikor Tessler asszonyokkal beszéltem, anyával és lányával, akik szépen emeltek egy emlékművet a deportált gyerekeknek, két változatról szereztem tudomást: a lány a helyhatóságokkal kapcsolatos nehézségeket említette, amik elhatárolódtak, a magyar megszállásra hivatkozva, miközben a hivatalos interjúban az anya a közigazgatással való nagyszerű kapcsolatokról beszélt. Mégis, az emlékműre magánadományokból jött a pénz. Nem tudom, melyik változat igaz. De tudom, hogy a 40-es években a város elvesztette lakóinak harmadát: ha Várad az elvont haza helyi leképeződése lenne, akkor nem hagyná figyelmen kívül ezt a katasztrófát. Heyman Éva emlékműve az első Holokauszt-emlékhely egy védetlen területen; a tény, hogy ilyen későn jelent meg, és a fontosságát ilyen bizonytalanul vállalták, azt mutatja számomra, hogy az önazonosság távolról sincs megtalálva.

Gabriel Miloia