Fiatal zongoraművésznő a koncertesten

Az 1990-ben született Alina Bercu

már kilenc esztendősen fellépett

nyilvánosság előtt,

párhuzamosan a brassói Saguna

iskola diákja és a weimari Liszt

Ferenc Zeneművészeti Főiskola

hallgatója, ahol Grigorij

Gruzman tanítja. Fiatal kora

ellenére három kontinensen koncertezett

jeles karmesterekkel, ugyanakkor több

nemzetközi díj birtokosa. Mozgékony,

pergő technikával mintázta meg

Rahmanyinov versenyművét.

Előadásában ráfigyeltetett a

mű érzelmi tartalmára.

Billentésének varázsa,

káprázatos technikája ragadta

magával a hallgatóságot, hiszen az

előadó együtt érzett a

romantikus mű csapongó

dallamvilágával, akár az első

tétel szenvedélyt

tolmácsoló muzsikájára,

fájdalmas pátoszára, vagy a

második tétel bánatot

sugalló, romantikus hevületére

emlékezünk, de kiemelhetjük a

finále táncos lejtésű,

virtuóz változatait is. A remekbe

sikerült előadáshoz

hozzájárult az igen sok gyakorlás,

hiszen, ahogy Enescu mondja: „Az alkotás

harmincs százaléka ihlet, a többi

munka”. A közönség szünni

nem akaró ütemes tapssal köszönte

meg a művésznő

teljesítményét, aki

ráadást nyújtott: Rahmanyinov

Tanulmány-képek sorozatának egy

darabját játszotta.
Tragikus drámaiság

A műsor második felében

Sosztakovics 1953-ban befejezett X.

szimfóniát hallgattuk meg Theo

Wolters holland karmester

vezényletével, aki eredetileg

szólótrombitás volt, majd 2004

óta Maris Jansons aszisztense az Amszterdami

Concertgebouw zenekaránál. A terjedelmes

alkotás, mely Bruckner és Mahler

hatását is jelzi, komoly próba

elé állítja az együttest. A

mű maga drámai, tragikus

érzéseket tár fel a zene

nyelvén, a fájdalmassá

váló küzdelmet, a

tépelődést avatja

muzsikává. A kompozíció

szimbolikusan tolmácsolja a szerző

által elszenvedett

megaláztatásokat, de elsődlegesen a

háború még akkor is

érződő hatásátt

idézi, valamint a diktatúra

borzalmát idézi. A karmester

elképzelésében igyekezett

valóra váltani a mű gondolatait, ami

technikailag sikerült megoldania, de talán

hiányzott a szimfónia kifejzete tragikum

meggyőző ereje. Nem érződött

kellően a mű tartalmához való

kapcsolata. Minden egyes hangszerrészleg kitett

magáért, de kiemelkedő volt a

fafúvósók, a

rézfúvósok

teljesítménye, és nem

különben a vonósoké, hiszen

komoly technikai nehézségekkel kellett

megbirkózniuk. A

későromantikában gyökerező

alkotás közérthetősége a

hallgatóság azonosulását

eredményezte.

Tuduka Oszkár