„Feltámadóban a kortárs opera”

Selmeczi György a nagyváradi magyar színtársulat Szigligeti című előadásának a rendezője, azonban a művész főként zeneszerzőként, karmesterként és operarendezőként elismert a nemzetközi színtéren.

– Színházi munkája mellett milyen zenei kompozíciókon dolgozik?

– Most lettem túl a Spiritiszták című operámnak a pesti bemutatóján. Egy új, A bizánci című operán dolgozom, ami júniusban a Miskolci Operafesztivál nyitóelőadása lesz. Karmesterként is egy csomó munkám van még hátra ebben a szezonban, aztán jövőre is készülnöm kell. Zongoristaként most voltam Cambridge-ben, ott a Trinity kápolnában koncerteztem. Borzasztó sok munka van, de amíg itt vagyok, addig a Szigligeti című előadás mindent kiszorít erre az időszakra. Nagy izgalmam, hogy át tudom-e adni a közönségnek azt az élvezetet, amivel mi játsszuk a darabot. Mellékágon ráadásul egy sor egyéb dolgot is felvet az előadás: például a nehéz műfaj, könnyű műfaj ellentétet, ami Váradon például rendkívül aktuális. Várad erőteljesen követelné magának a hagyományos könnyű műfajokat, ezzel összefüggésben is van néhány finom utalás ebben a darabban.

– Ha már említette a könnyű és a komoly műfajok ellentétét, illetve annak fényében, hogy ön filmzenéket és operákat is komponál, milyennek látja a komoly és a könnyű műfaj kapcsolatát?

– Nekem három musicalemet is nagy sikerrel játszották, a Diórörő herceg most már a többszázadik előadásnál jár. Én a könnyű műfajt nagyon komolyan veszem, és sok ilyet írtam. Most már én is egy picit úgy érzem, hogy ebben a felturbózott világban, a rengeteg munka közepette próbálok inkább csak a komoly műfajnak helyet adni, de azért elég sok színházi dalt írok még mindig. Mindent egybevetve próbálok bizonyos értelemben ragaszkodni ahhoz a fajta művészélethez, amit kialakítottam magamnak az elmúlt negyven évben, de néha azt érzékelem, hogy jó lenne csak bizonyos dolgokra koncentrálni.

– Több helyen találkoztam már azzal a gondolattal, hogy az opera mára halott műfajjá vált. Az ön tapasztalatai szerint milyen fogadtatása van a kortárs operának, valódi a közönség igénye az új operára, vagy csak kuriózumként tekint rá?

– Nekem most van egy nagyon erős élményem. A Spiritiszták című operámra hat előadásra telt meg a budapesti operaház. Erre nem volt példa az utóbbi negyven-ötven évben. Én egy szerencsefia vagyok, hogy ezt átélhettem, még az utolsó előadáson is zsúfolásig megtelt az operaház. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy nagyon sok ellentmondás terheli ezt a műfajt, és az is tény, hogy a kortárs zeneszerzés és egészében véve a kortárs művészet a huszadik század utolsó harmadára mérhetetlenül elmagányosodott, a maga hibájából egyébként. A funkciói zenéknek és a művészzenéknek a szétválása valamikor a tizenkilencedik század végén szinte magában hordozta a művészi zenének azt a fajta bezáródását, rezervátumba szorulását, elitista, intellektuális jellegét, amely már lemond a zenélésnek az érzéki dimenziójáról, és egy olyan intellektuális irányba sodorta a zenét, amit a közönség teljes joggal utasított el. Ugyanakkor az elmúlt század végén egy nagy ébredésnek lehettünk tanúi a zeneszerzés világában, amikor nagyon sok zeneszerző tartott önvizsgálatot. Megelégelték azt, hogy nincs valódi kapcsolatuk nem csak a közönségükkel, de már az előadóikkal sem, és ezért radikális módon szakítottak az avantgárddal, és visszakeresték a zenetörténeti hagyományokban rejtőző lehetőségeket. Az opera ezt még látványosabban éli át. A neoavantgárd opera valóban nagyon sok ellenséget szerzett a műfajnak, de az is látszik, hogy az utóbbi húsz év egy nagyon látványos feltámadásnak a korszaka, és még csak az elején vagyunk ennek a feltámadásnak.

Pap István