Caudillo telepesei

Nagy sikernek örvendett a negyedik alkalommal megrendezett Medgyesi Közép-Európai Nemzetközi Filmfesztivál (MECEFF 7+1), melyen a Közép-Európa „peremén” levő 7 ország filmje versenyzett a trófeáért.

Az idei Filmfesztiválon, köszönhetően Radu Gabrea filmvilágbeli hírnevének, a meghívott ország Spanyolország volt. Olyan filmalkotásokkal jelentkezett, amelyek a francói diktatúráról a demokráciára való átmenet bonyolult, sokszor ellentmondásos kérdéseit boncolgatják, a film nyelvén. Bemutatásra került Franco’s Settlers (Los Colonos del Caudillo) című nagyon érdekes dokumentumfilm is, mely rendkívül árnyaltan, objektíven ugyanakkor eredetien elemzi a XX. századi spanyol történelmi múltat.

Caudillo telepesei

2013-ben, Lucia Palacios és Dietmar Post rendezésében készült a Caudillo telepesei (Los Colonos del Cadillo) című spanyol-német dokumentumfilm, mely a XX. századi spanyol történelmi múlt bonyolult világába nyújt betekintést. A filmet a Valladolid-i Nemzetközi Filmfesztiválon, a Tübingeni Spanyol Filmfesztiválon, a BAFICI, Buenos Aires-i Nemzetközi Független Film Fesztiválon mutatták be.

A Franco- diktatúra alakulását, változásaira nyújt betekintést, a kemény diktatúráról a puha diktatúrára való áttérést, ennek következményeit mutatja be. Arra reflektál, hogy mindez, miként él, tükröződik az emberek tudatában. De a film eljut napjainkig is.

Spanyolországban, La Mancha vidékén létezik egy falu, mely létrehozójának nevét viseli. Llanos del Caudillo nevű falu azon 300 kolóniák egyike, melyeket a francoizmus idején létesítettek, 1939- 1975 között. Caudillo Vezért jelent.

Az emberek házat, földet, két tehenet kaptak, ezáltal az alapvető életfeltételüket biztosították. Azzal a szándékkal hozták létre ezeket a településeket, hogy a földjükhöz ragaszkodó, Istenfélő embereket megnyerjék az akkori rendszer számára. A film a telepesekről szól, az életük bemutatásával betekinthetünk a diktatúra világába is. A néző láthatja, miként éltek az emberek, hogyan vélekednek a diktatúra színe változásáról, miért létezik még a múlt iránti nosztalgia.

A Franco- diktatúra (1939-1975) az évtizedek során változásokon ment keresztül. A kezdeti kemény diktatúrának sok halálos áldozata volt. Koncentrációs táborokba küldték a rendszer ellenzőit. Korlátozták a szólásszabadságot, az egyes demokratikus jogokat.

1950 után gazdasági reformokat vezettek be, melyek az ország gazdasági fellendülését eredményezték. A puha diktatúra célkitűzései érvényesültek. Franco tábornokot foglalkoztatta az utódlás kérdése. Franco sohasem szűntette meg a királyságot. 1975-ben bekövetkezett halála után végrendelete szerint I. János Károly (Juan Carlos) király követte. Spanyolországban I. János Károly király reformjainak köszönhetően létrejött a parlamenti demokrácia. 1978 óta, Spanyolország alkotmányos monarchia.

I. János Károly király a nemzeti megbékélésre törekedett, melynek az eredménye az ország kettéosztottságának a megszűnése volt. Létrejött az átmenet a Franco- rendszerből a demokráciába.

A film eljut napjainkig is.

2007-ben, Zapatero- baloldali kormány idején a „történelmi emlékezet törvénye” született meg, amely elismeri, pártállástól függetlenül, a polgárháború, a francoizmus minden áldozatát.

A történelem „fintora”, hogy Baltasar Garzón bírót, aki megkísérelte vizsgálni a Franco- diktatúra bűneit, törvény elé állították, 11 évre eltiltották munkája gyakorlásától. Baltasar Garzón azáltal vált híressé, hogy bíróság elé állította Augusto Pinochet-et.

A Caudillo telepesei-című film komoly kutatómunkát igényelt. Objektíven értékeli a történelmi múlt problémáit. A filmrendezők interjúkat készítettek a telepesek gyermekeivel, unokáival, a politikai élet volt vezetőivel. Megszólaltatták Juan Aranda, az első telepes polgármestert, Jesús Cano-t, az első tanítót, Santiago Sánchezt, a Llanos del Caudillo jelenlegi polgármesterét is. Interjúkat készítettek José Utrera Molina-val, aki 1973-1975 között miniszter volt. Megszólaltatták Felipe González-t , aki 1982-1996 között Spanyolország miniszterelnöke volt, valamint Isidro Sánchez történészt, rendezőt, Maria Esther Almarcha művészettörténészt, rendezőt és Francesco Fernandez Goberna ügyvédet.

A filmrendezők sok fényképet, régi filmet néztek végig, ezeket a filmben felhasználták.

A film nagy érdeme, hogy rendkívül árnyaltan, több szempontból mutatja be a spanyol történelmi múlt és jelen problémakörét. Összképet ad a spanyol diktatúráról. Szuggesztíven érzékelteti a közvéleményt, amint megítéli a diktatúra arcait. Hogyan lehetett élni abban a korban? Különböző nézetű embereket szólaltat meg. A megkérdezettek közül sokan úgy vélték, hogy nemcsak a diktatúra elnyomó jellegét kell kiemelni. Voltak rossz, de jó oldalai is a rendszernek - mondták, a puha diktatúra eredményeire gondolva. Nem totalitárius diktatúra, inkább tekintélyuralmi rendszer volt.

Spanyolország egyik különlegessége, hogy a Franco- diktatúra megszűnése után is léteznek még a régi rendszer maradványai. Létezik 500, Franco nevét viselő utcanév, illetve 800, José Antonio Primo de Rivera (Falange alapítója) nevét viselő utcanév. Ilyen még Németországban sincs. Egyetlen utca sem viseli Hitler nevét. Franco iránti tiszteletet fejezi ki nemcsak az idős korosztály egy része, hanem Llanos del Caudillo iskolásainak nagy része is (nyilván a környezet, a szülők hatása). „Ő az, aki életet adott nekünk”- mondta az egyik tanuló.

A film rendezői: Lucia Palacios és Dietmar Post. Forgatókönyvírók: Lucia Palacios és Dietmar Post. Producerei: Lucia Palacios és Dietmar Post. Vágó: Karl– W. Huelsenbeck. Narrátor: Juan Diego Botto

A filmet 10 évig készítették. Független film, melyet sem a televízió, sem támogatók nem segítették az anyagi források tekintetében. Nehéz volt pénzügyi forrásokat szerezni. Daniel Richter festőművész, Franco arcát ábrázoló, 4 darabból álló grafikáját felajánlotta, mely segítette a film megvalósulását.

A filmet a 4. Medgyesi Közép-Európai Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be. Rendkívül érdekesnek és tanulságosnak tekintem a filmet. Egyrészt azért, mert a diktatúra természetrajzát nem egyoldalúan mutatja be, hanem a történelmi változások folyamatába helyezi. Keresi a diktátor „emberibb” vonásait is. Másrészt világosan kiderül, hogy nehéz, hosszú időt igényel az emberek gondolkodásmódjának a megváltoztatása. Sajátos az átmeneti korszak bemutatása a film eszközeivel. Nem mond véleményt, hanem hagyja, hogy a tények „beszéljenek”.

Tanulságos a történelmi múlt göröngyös útjainak árnyalt elemzése.

Csomafáy Ferenc