Kommentár: A harag kora

Emlékszem, amikor először hallottam egy nálam fiatalabb bűnözőről. 18 voltam, ő 16, és az édesanyját ölte meg. Egy évvel később olvastam a generációm első háborús bűnöséről: egy 21 éves amerikai katona civileket mészárolt le Irakban.

Meglepődtem: a gyilkosság azon dolgok egyike, amelyekkel mérhető a maturizálódás. Ugyanilyen meglepődéssel nézem az elmúlt évek terrorhullámát: a Charlie Hebdo, a párizsi és brüsszeli akciók, amelyeket mind az én generációm tagjai követték el, a 80-as évek gyerekei, akik az élet felének kríziséhez értek, amikor épp családot kellene alapítaniuk és karriert építeniük. A legismertebb Jihadi John, 88-ban született, utánam egy évvel. Persze a Daesh-rekruták csak egy generáció kisebbsége, a jéghegy szélsőséges csúcsai. Meg kell néznünk, mennyire osztják az egésznek a szellemét.

Szíriától több ezer kilométerre, a szilikonvölgyben az én korombeliek vezetik az „IT-forradalmat”: olyan programok és gépek inváziója, amelyek sokszor tudtunk nélkül befurakodnak az életünkbe. Elsőre sok különbség van a harcosokkal. Az IT-ben minden felépítendő, szűz terepen, ahol nincsenek gyűlölni és megsemmisíteni való ellenségek. A politikában nem. De a lendület ugyanolyan nagy, uralhatatlan, tárgyalásképtelen, nem tisztelt hagyományokat: ha akarjuk, ha nem, a forradalmárok célja, hogy csatlakoztassanak a netre, megváltoztassák az életünket, dacolva velünk is.

Otthon, az én generációm „változtatja meg Romániát”. „Felvilágosult”, „intelligens”, „értékes”, stb. fiatalok (egy egész kórus a tévébeli meghívottaknak) vannak jelen, forradalmárként bemutatva, akik majd visszatérítenek a jó útra, „az eredeti demokrácia” letérője után. Így lenne? A „Colectiv-Colectiv” kiáltásokkal megbuktatták Ponta kormányát, szívességet téve a politikai osztálynak, az újságíróknak, akik „forró kommentárokra” vártak. Ezzel a média befejezettnek is nyilvánította a „forradalmat”, hagyva, hogy az egésznek a sötét részei tovább erjedjenek.

Vajon a Ponta-kabinet nem gyűjtött elég rossz pontot már a tűzvész előtt ahhoz, hogy lemondassák? Vajon a változás magába foglalhatja a politikusok kihajításának vágyát? Vajon jó jel, hogy a December 21 Szövetség által adományozott színpadot szétverték? Vagy, hogy az áldozatok és családtagjaik fájdalmát politikai fegyverként használták? Három sérült kórházból való kiengedésekor egy tiszti beosztású nő jó pillanatnak vélte tehetsége megcsillogtatására, és 40 percet beszélt, megköszönve a bekötözött és zavart sérülteknek, hogy megváltoztatták Romániát. Röviden, hogy égtek az országért. A kórházon kívül ezrek gondolkodtak úgy, mint a nő, fenyegetőzve, polgáriasodással és együttérzéssel parádézva, elszállt követeléseket fogalmazva, utcai kormányzást játszva. Egy pillanatra a fiatalok a hatalomra tették a kezüket, és a forradalmi, anarchikus lendület láthatóvá lett.

Én, ha tükörbe nézek, látom az idők szellemét: a fogalakozások legbékésebbje, a művészet terén hidegen vezetem projektjeimet, a következményektől függetlenül. A korombeli művészek között ugyanezt a kérlelhetetlen határozottságot látom: készen félrelökni bármit, legyen az történelem, érték, jelképiség.

A brutalitás és a csökönyösség tűnik a fiatalok mai fő jellemzőinek. Azt fogják mondani, hogy ez minden fiatal generáció jellemzője, de egy sem robbantott, talált fel, protestált és rombolt a maiak határozottságával. A brutalitás és a csökönyösség még haragot is kér ahhoz, hogy azt teremje, amit a tévében látunk. Raqqatól Bukarestig, Madridtól Los Angelesig látjuk a helyi megnyilvánulásait a váratlanul egységes dühnek. Ez a fegyelem a globalizációból ered: az államok egyre inkább hasonlítanak, így a lakosaik gondjai is. De honnan jön a düh?

A migráció csúcspontján a gyerekek elhagyásának következményeiről beszéltek: a migránsok a rokonoknál vagy egyedül hagyták sarjaikat, miközben a nyugati szegény családok, ahol több állásban kell dolgozni, a lakásban hagyták a sajátjaikat. Ma a fiatal harcosok Szíriába mennek, megházasodnak, gyerekeik lesznek, aztán merényletekben lesznek öngyilkosok, függetlenül attól, hogy családokat hagynak hátra.

Amikor diák voltam, a tanárok és a szülők egységes, merev szabályokat szabtak, amelyek garantálták az eredményt: jó jegyek, egyetem, munkahely stb. Ami kőbe vésettnek tűnt, teljesen megváltozott mire végeztünk: a jók és szorgalmasak, akik szabályosan játszottak, kizárva találták magukat, választhattak munkanélküliség és megalázó, rosszul fizetett munkahely között, évek tanulása után.

Amikor elkezdődött a bolognai folyamat, exponenciálisan növelve az egyetemisták számát, az általános örömben nem hallatszottak azok a hangok, amelyek szerint a piacon nincs szükség sokezer szakértőre, évente, minden témában. Amikor pedig a válság nyomán a kormányok eldöntötték a bankok megmentését, az első áldozatok között a fiatalok voltak, akik körében a munkanélküliség hatalmas lett. Ma a legtanultabb réteg van kitéve leginkább a munkanélküliségnek: közgázosok, orvosok, ügyvédek, művészek lettek felszolgálók, gyűjtögetők, elárusítók. Persze a valóságot bírni kell, de a nyomok erősek. Egy magát becsapottnak érző generációról beszélünk, amelyik most a nagykorúság első lehetőségeire teszi rá a kezét: köztisztségek, karrierek, fegyverek.

Jóhiszemű megjegyzés, hogy az embereknek vállalniuk kell a hibáikat, de az is, hogy ritkán vállalják: a megcsalt remény dühhé lesz, az pedig bosszúvá. Pár évtizede egy másik generáció érezte becsapva magát, a Weimari köztársasággá nőve. És bár szellemileg az egész huszadik században messze a legkreatívabb volt, az értékeit meghaladta a pusztító ereje.

Gabriel Miloia