Örömmel olvastuk, szeretettel ajánljuk

Az igaz, hogy a televízió és az internet korában sokféle időtöltésre van lehetőség, de a Bihari Napló szerkesztőségének a tagjai úgy gondolják, hogy amikor nem tudunk, vagy nem tanácsos kimozdulnunk otthonunkból, akkor a legigényesebb szórakozás talán mégiscsak a már jól bevált olvasás. Ezért határozták el szerkesztőségünk munkatársai azt, hogy olvasóink figyelmébe ajánlanak egy-egy könyvet, abban is reménykedve persze, hogy mire egyik vagy másik kötetet végigolvassák, talán már túl is leszünk a bajokon. Fogadják szeretettel és érdeklődéssel az alábbi összeállítást.

P. Nagy Noémi: Egyik kedvenc könyvemet, Szabó Magda Katalin utcáját ajánlanám mindenkinek. Először egyetemi éveim alatt, egy baráti könyvklub alkalmával kaptam kölcsön a könyvet, ami már akkor is nagyon megragadott, ezért meg is akartam vásárolni, de sok évig nem találtam, majd egy békéscsabai könyvesüzletben bukkantam rá, és nem volt kérdés, hogy a kosárba kerül. Ismerve a történetet és az írói megoldásokat, pár év után újraolvasva már jobban oda tudtam figyelni a finom részletekre, gondolatokra, így ahányszor elolvasom a regényt, mindig mást és mást nyújt a számomra, ami természetesen függ a lelkiállapottól és a hangulattól is. Mindenkinek megvan a Katalin utcája, ami a régmúlt idők, helyszínek, korok jelképe, egy olyan életszakaszé, ahova visszakívánkozunk. Általában kétféle reakciót vált ki Szabó Magda Katalin utcája: vagy nagyon szeretjük, vagy nagyon nem. Utóbbi reakció azért, mert egy kicsit más, mint a megszokott Szabó Magda regények; elvontabb, a történetvezetés nem lineáris, és megtudhatjuk, az írónő hogyan képzeli, írja le a halál utáni életet, a túlvilágot, a holtak és élők érintkezését. A regény a budai Katalin utcában három szomszédos épületben élő család életét, mindennapjait és barátságát mutatja be a múltban, a jelenben és a jövőben. Megismerhetjük a fogorvost feleségével és lányával, a pedagógust feleségével és két lányával, valamint az őrnagyot, akinek egy fia van. A gyerekek és felnőttek jól megszokott világát a második világháború töri darabokra, sokuktól végleg el kell búcsúznunk, az életben maradottak pedig végül nemcsak szomszédaikat és barátaikat, hanem a Katalin utcában megszokott életüket is hátra kell hagyják. A már felnőtt gyermekek és megöregedett felnőttek a jelenben próbálnak átevickélni a mindennapokon, úgy, hogy közben a múltban ragadtak. Legyen intő jel, hogy a megszokotthoz, a múlthoz való ragaszkodás nem vezet mindig jóra, próbáljunk alkalmazkodni az új helyzetekhez, lelkünkben és szívünkben őrizve az emlékeket, anélkül, hogy azok rátelepednének életünkre.

Pap István: Magyarul több válogatás megjelent már Julio Cortázar elbeszéléseiből. Azért emelem ki ezek közül Az összefüggő parkok című kötetet, mert azt a Kriterion adta ki a Horizont-sorozatban, tehát könnyen meglehet, hogy sok család könyvespolcán ott van. Sokan állítják, és én hiszek nekik, hogy Cortázar az elmúlt század legnagyobb novellaírója volt. Nagy, túlzónak tűnő szavak ezek, de csak addig, amíg el nem kezdjük olvasni az említett kötet első elbeszélését. Cortázar történetei izgalmasak, rejtélyesek, lebilincselőek. Alapkonfliktusai meglepőek, holott gyakran a lehető leghétköznapibb helyzetekből indul ki, de nála a buszozás, az állatkert-látogatás, egy koncert, egy színházi előadás, egy dugó az autópályán sejtelmes és váratlan módon alakul át különleges létélménnyé. Az argentin mester attól is annyira zseniális, hogy novelláiban mindvégig fenntartja az izgalmat, a feszültséget, és megoldásai sokszor az alapötletnél is meghökkentőbbek. Ezeket a rövid terjedelmű műveit lehet egyszerűen izgalmas történetekként olvasni, de fel lehet fedezni bennük a filozofikus tartalmakat is: a modern, huszadik századi ember sorsára, világba vetetettségére vonatkozó problémafelvetéseket, illetve képzelet és valóság egymásba cikázásának paradoxonait. De Cortázar sziporkázó remekléseiben a legsúlyosabb létkérdéseket is képes játékos, érzelemgazdag, költői nyelvezettel írásművészetté alakítani. Octavio Paz (ő sem kispályás) mondta azt, hogy aki nem ismeri Cortázar elbeszéléseit, az elveszett ember. Hát mire is van most – mint mindig – nagyobb szükségünk, mint arra, hogy ne vesszünk el?

János Piroska: Ha a valóság a négy fal közé kényszerít, és elegünk van a gondterhelt, egymásba folyó napokból, nincs is talán jobb menekülő útvonal annál, mint ami egy romantikus regény könyvborítójának felnyitásával kezdődik. Ha pedig romantikus regényekről van szó, egyik megkerülhetetlen nagy klasszikus Jane Austen. A Meggyőző érvek Austen utolsó regénye, 1817 decemberében, az író halála után jelent meg, és több kritikusa, illetve olvasója ezt tartja a szerző legérettebb, legjobb művének. Míg a könyv lapozgatása közben szinte hallani lehet a szoknyák suhogást, a macskaköves úton a hintók zörgését, az olvasó semmiképpen sem egy csupa „rózsaszín” világban találja magát. A Jane Austenre jellemző humor, irónia társadalomkritikával párosul: a társadalmi ranghoz ragaszkodó, kissé nárcisztikus apa, a gőgös nővér, a pénz- és rangéhes udvarló megannyi szereplői ennek a világnak. Főhősnőnk, Anne Elliot, aki nyolc év elteltével ismét találkozik kikosarazott udvarlójával, józan gondolkodású, önzetlen, egy hibája van: hallgat a meggyőző érvekre

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Tóth Rozália: Édesanyám ajánlotta e könyv elolvasását életem egyik nehezebb szakaszában, és valóban vigaszt nyújtott azokban az időkben. Eleinte kissé nehézkesnek találtam a regény nyelvezetét, később azonban hozzászoktam és élvezhetővé vált, sokat tanultam belőle, sőt némi humort is felfedeztem lapjain.

A cselekmény a Kr. u. 64-ben bekövetkezett római tűzvész előtt játszódik, a tébolyult Néró császár véres uralma alatti keresztényüldözésekről, egy csodálatos szerelem kibontakozásáról szól. A címben szereplő kifejezés megjelenik a Péter apostol cselekedetei című apokrif iratban (Domine, quo vadis?, vagyis Uram, hová mész?). A regény méltóképpen mutatja be Péter apostol munkásságát, aki Jézus Krisztus létezésének élő szemtanújaként fáradhatatlanul terjeszti a kereszténység eszméit, ami miatt végül kereszthalált hal az örök városban.

Sienkiewicz archaikus stílusban megírt, dinamikus, kalandos meseszövésű regénye a frivol gonoszságot állítja szembe az ártatlan, jóra törekvő istenkereséssel, a fényt a sötétséggel, a lakomát a böjttel, a tiszta szerelmet a feslettséggel. Az író részletesen szemlélteti a hedonizmusban megcsömörlött, dekadens római nemesség élén álló neurotikus, megszállott császár vad keresztényüldözését, ami elvakult tettével, Róma felgyújtatásával csúcsosodik ki. Mindeközben mintegy a háttérben, a hívek csendes összejövetelein elszánt törekvések folynak a kereszténység tanainak terjesztésére. A császári tanácsadó, író, filozófus Petronius szemével nézve az ókori Római Birodalom nagyhatalmú ura csupán egy nevetséges élvhajhász, önjelölt költő volt, akinek jellemrajzát humorral tűzdelve érzékelteti, szinte teljes kórképet kaphatunk róla.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmet, egyháztörténelmet. Aktuális olvasmány ilyenkor, a feltámadás ünnepkörében.

Pikó Stefánia: Antal Balázs nyíregyházi író, egyetemi tanár 14 novellát tartalmazó, Le című kötete 2017-ben jelent meg Budapesten. A történetek helyszínei a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei periférikus kisvárosok, falvak, a szereplők pedig olyan emberek, akik olykor megpróbálnak változtatni azon, amin nem lehet. Antal Balázs a lepusztult bányatelepek elfeledett, homályos sorsairól ír. Ezeket a településeket egyesek csak úgy ismerik, mint azt a sok egyformának tűnő falut, melyeken az emberek busszal vagy autóval haladnak át utazás közben, de mások itt töltötték a gyerekkorukat. A peremvidéken kicsit sok az alkoholista, kicsit sok a megkeseredett öreg, és a jövő is elég kilátástalannak tűnik, de ez a hely akkor is sokak otthona, és akkor is az otthona marad, ha „felkerül” a városba, és mondjuk kortárs író lesz belőle. Bár ezek a helyek és a benne lévő emberek nem tűnnek túl barátságosnak, valahogy mégis szerethetővé válnak. A kötet mintha azt üzenné, hogy az első benyomás ellenére a periféria történetei ugyanúgy érdemesek arra, hogy valaki elmesélje őket.

Törő Enikő: Hosszú idő után végre olyan könyv akadt a kezembe, amit igen nehéz volt letenni, két este alatt ,,ki is végeztem”. Szentesi Éva Pedig olyan szépen éltek című regénye egy nő történetét írja le. A hétéves Nyilánszki Mari gyermekkorát, ezután néhány évet ugorva a tinédzserkorát ismerhetjük meg, majd az életét felnőtt, fiatal nőként. Az álmodozásról, menekülésről, beteljesülésről, a boldogtalanságról, a kiútkeresésről szól a könyv, s az élet nagy kérdéseiről: lehet-e valaha boldog egy olyan nő, akit hosszú ideig csak boldogtalanság vett körül? Olyanok leszünk-e, mint egykor szüleink, akkor is, ha nem akarunk és készakarva teszünk ellene? Miért nem vagyunk boldogak akkor sem, ha megkaptunk mindent, amire egykor vágytunk? Ajánlom ezt a könyvet minden olyan nőnek, aki gyakran úgy érzi, nem találja helyét a világban, és minden olyan nőnek, akinek a remény jelenti az utolsó szalmaszálat minden egyes nap végén.

Borítókép: illusztráció