Zsidó-magyar viszony a 20. századi Erdélyben

Zsidó-magyar viszony a 20. századi Erdélyben
Nagyvárad – Szerdán az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia kisebbségkutató modulja keretében Gidó Attila történész kutató, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa tartott előadást az Ady líceumban, Zsidó-magyar viszony a 20. századi Erdélyben címmel.

 

 

A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Gidó Attila történész kutató hangsúlyozta: előadásában azokat a jelentősebb fordulópontokat mutatja be, melyek meghatározták a zsidó-magyar viszonyt Erdélyben, illetve arra is kitér, hogy mit gondolt a zsidóság a szerepéről, az intergrálódásáról vagy a leválásáról. Megitélésében az elmúlt 150 évben három fontos fordulópont alakította ezt a viszonyt, melyek egyúttal hosszabb távra is irányt szabtak a kapcsolatnak: 1867-ben a magyar országgyűlés polgárjogi szempontból egyenjogosította az erdélyi zsidókat és ez egy asszimilációs folyamatot indított el; az 1918 utáni időszak, amikor az impériumváltásnak betudhatóan teljes mértékben átalakult a zsidók jogi státusa; és a holokauszt, illetve az ezt követő korszak, amikor a túlélők átértékelték a magyarokhoz fűződő viszonyukat.

Történelmi áttekintésében a szakember arra hívta fel a figyelmet: Bethlen Gábor 1623-as kiváltságlevele biztosított letelepedési engedélyt a zsidóknak, azonban a tényleges letelepedés csak a 18. század második felében gyorsult fel. Addig csupán pár száz zsidó család élt Erdélyben, melyeknek jogi státusát a fejedelmek vagy a Habsburgok szabályozták, illetve korlátozták. 1840-ben megengedték nekik, hogy a magyarországi, valamint a partiumi és a bánsági városokban is letelepedjenek, kivéve az erdélyi fejedelemséget és a bányavárosokat. Az 1849-es emancipációnak köszönhetően Erdélyben is lehetővé tették ezt számukra, ezért a számuk megugrott. Mindez 1895-ben teljesedett ki a vallási recepcióval, amikor elismerték az izraelita felekezetet. Míg 1869-ben a mai Erdély területén 105 ezer zsidó élt, 1910-ben a számuk elérte a 180 ezret. Ekkor a 44 százalékuk városokban élt, mely arány a negyvenes évek elejére elérte a 60 százalékot. Három csoportra tagolódtak: voltak a konzervatívabb nézetű ortodoxok, a haladóbb szellemű neológok és a status quo ante alapon állók, akik a szakadás előtti állapotot szerették volna konzerválni. Ugyanakkor a zsidók leginkább az iparban, a kereskedelemben és a szabad foglalkozásúak körében voltak jelen.

 

Antiszemitizmus

 

A 19. század második felében a zsidók elmagyarodásával párhuzamosan megjelent a politikai antiszemitizmus, mely 1882-ben a tiszaeszlári perben csúcsosodott ki. Mindez azt jelentette, hogy már nemcsak Krisztus meggyilkolásával vádolták a zsidókat, hanem kártékonynak is nevezték őket. Antiszemita irodalom fejlődött ki, mely sajnos még napjainkban is érezteti hatását. Ugyanakkor viszont megjelent a cionizmus is, melynek hívei azt hangoztatták: a zsidóság nem felekezet, hanem etnikum, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kivándoroljon és új hazát alapítson Palesztinában.

A két világháború között, 1930-ban 192 ezer izraelita élt Erdélyben, Nagyváradon 20 ezer, Kolozsváron 13 ezer, Szatmárnémetiben és Máramarosszigeten pedig 11 ezer. Míg az első világháború végéig a zsidó közösségek a hitközségek köré csoportosultak, 1918 után két típusú intézményhálóról- egyházi (Szentegyletek, Aggok Háza, Nőegyletek stb.) és világi (érdekérvényesítő és gazdasági szervezetek, kulturális és sport egyesületek, szociális és oktatási intézmények)- beszélhetünk. A Romániához csatolt Erdélyben megváltozott a zsidóság jogi státusa (önálló nemzetiségnek tekintették őket). Az 1920-as évek elején antiszemita diákzavargások törtek ki több egyetemi nagyvárosban (Kolozsvár, Nagyvárad), a Vasgárda is propagandahadjáratot folytatott a zsidók ellen, és antiszemita sajtótermékek jelentek meg. Közben magyar antiszemita megnyilvánulások is voltak: például az elidegenedés vádja fogalmazódott meg a zsidókkal szemben, az erőszak fizikai formája is jelentkezett, és a magyar-zsidó viszonyrendszerben elmélyült a szakadás.

 

Öt irányvonal

 

1918 után a zsidók öt irányvonal követésével próbáltak választ adni az impériumváltással jelentkező kihívásokra. A legtöbben az asszimilációs stratégia további vállalása (magyar intézményi- és kapcsolathálóban való gondolkodás) és a cionizmus mellett tették le voksukat, de olyanok is voltak, akik inkább a vallás felé fordultak, bekapcsolódtak radikális baloldali mozgalmakba, vagy a román, illetve román zsidó integráció útját követték. A kisebbségi magyar politikai, kulturális és gazdasági érdekek képviseletét olyan jeles személyiségek vállalták fel, mint Weisz Sándor, Róth Hugó, Hegedűs Nándor, Konrád Béla vagy Kecskeméti Lipót, és számos zsidó betagozódott a kisebbségi magyar intézményi struktúrákba (Magyar Színház, Erdélyi Múzeum-Egyesület). A nemzeti vonalképviselői viszont az önálló intézményi és érdek-képviseleti struktúrákat hoztak létre (Zsidó Nemzeti Szövetség, Zsidó Párt, Zsidó Árvagondozó, Kadina Kiadótársaság), és a zsidó társadalomépítés, -szervezés és nemzetépítés mellett érveltek.

 

A holokauszt és következményei

 

A II. bécsi döntés után betiltották a zsidó sajtótermékeket, egyesületeket és szervezeteket, és életbe léptették a zsidótörvényeket. 1942 után után 15 ezer erdélyi zsidót hívtak be munkaszolgálatra, sokan közülük megjárták a koncentrációs táborokat is. 1944. március 31-én bevezették a sárgacsillag kötelező viselését, áprilisban pedig korlátozták a zsidók mozgásterét és információkhoz jutását. 1944. május 3-16. között az észak-erdélyi zsidóságot gettókba gyűjtötték, május 15-én pedig megkezdődött a deportálásuk. Az észak-erdélyi zsidók mintegy 15-20 százaléka élte túl a holokausztot, 1945 után pedig elindult az újrakezdés, az intézményi élet újraépítése, azonban 1992-re a romániai zsidó közösség már csak 8955 személyt számolt.

 

Ciucur Losonczi Antonius