Zóna. Az Élesdi Művésztelep elmúlt öt éve

Akt.:
Zóna. Az Élesdi Művésztelep elmúlt öt éve
Élesd városában tízegynéhány, részben erdélyi származású, magyar képzőművész a rendszerváltás után tíz évvel létrehozott egy művésztelepet.

Közülük öten (Balázs Imre Barna, Bodoni Zsolt, Herman Levente, Incze Mózes és Szász Sándor) a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hallgatói voltak, majd a budapesti Képzőművészeti Egyetemen folytatták tanulmányaikat. A művésztelep tagjai 1997 óta minden évben egy hónapos workshopot tartanak Élesden. Több kiállításuk is volt Magyarországon, Erdélyben és külföldön egyaránt, a társaságból pedig jó néhányan nemzetközi szinten is elismert művészekké váltak. Eddigi legnagyobb közös tárlatukat 2007-ben rendezték meg a budapesti Ernst Múzeumban a művésztelep megalakulásának tizedik évfordulóján.

A csoport alkotói számára fontos szerepet játszik a táj, illetve az identitásukat formáló környezet, legyen az Marosvásárhely, Budapest, vagy akár Élesd. A kiállítás főcíme, a Zóna is éppen a táj és a hely, az identitás és a művészi egyéniség összefonódását jelzi. A Zóna persze nem az Élesdi Művésztelep, és nem is Aleşd városa, de még csak nem is a volt keleti blokk. Ám mindegyik geopolitikai fogalomban ott van valami a Zónából, Andrej Tarkovszkij Sztalker és Gothár Péter A részleg című filmjéből vagy Bodor Ádám Sinistra körzet című regényéből. Az irodalmi, a filmművészeti és a képzőművészeti alkotásokat szintén inspirálja a hely – a hetvenes évek Szovjetuniója, a nyolcvanas évek Romániája és a kilencvenes évek Magyarországa. A tárlat kurátora, Hornyik Sándor koncepciója alapján a művészek a kiállítótérben egy-egy olyan személyes tárgyat is elhelyeztek, amely valamilyen konkrét helyhez kötődik az életükben, míg a hozzájuk tartozó kommentárok képet adnak arról, hogyan látják az alkotók a világot, milyen értékek iránt elkötelezettek, miben hisznek. Tarkovszkij Sztalkerének az alapkérdése is a hit (de nem feltétlenül a vallásos), tehát az, hogy a Zóna emberei miként használják fel magát a Zónát, annak konkrét helyszínét és tárgyait, valamint az azt övező legendákat és hiedelmeket arra, hogy élhetővé és elviselhetővé tegyék saját, kietlen világukat. Azt a szubjektív világot, amely egy másik fénytörésben maga is csodálatosan komplex, hiszen rengeteg nép, kultúra, vallás és ideológia töredékeiből áll össze, akár Ukrajnában, Erdélyben, vagy az Alföldön lel otthonra.

A tárlat ideje alatt folytatódik a MODEM tematikus filmklubja. Az ingyenes vetítések ezúttal is kéthetente kedden este lesznek a III. emeleti multimédia-teremben. A kiállítótérben pedig a Zóna művészei közül többen tartanak tárlatvezetést. A sort Ferenczy Zsolt nyitja – a festőművész január 31-én 18 órától kalauzolja végig az érdeklődőket a kiállításon.

A Zóna című tárlathoz kapcsolódóan kreatív pályázatot is hirdetett a MODEM, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. Az ott tanuló reklámgrafika szakos hallgatók közül csaknem harmincan adtak be plakát- és meghívótervet a Zónához, és végül Sütő Attila elképzelései alapján készültek el a kiállítás grafikai anyagai.

Az Élesdi Művésztelep elmúlt öt évét bemutató tárlaton Balázs Imre Barna, Bodoni Zsolt, Bugovits Anikó, Csurka Eszter, Ferenczy Zsolt, Galambos Éva, Halmi-Horváth István, Herman Levente, Incze Mózes, Juhász Dóra, Kaszás Réka, Kovács Lehel, Orbán Előd, Pittmann Zsófi és Marci, Szabó Attila és Szász Sándor művei láthatók.

Nem használati tárgy. Festőruha, legalábbis annak szánták. Nagyanyám ültette, nyűtte, szöszölte, fonta, szőtte. Nagynéném varrta. Zászló szerepet töltött be. Egyszer bejött… Származási hely: +46° 24′ 2.36″, +24° 45′ 19.94″ Összetétel: 100% kender. Készült: 1949-1986. (Balázs Imre Barna)

Az 5 x 5 cm-es tölgyfa kockákat asztalossal csináltattam, hogy gyerekjátékot készítsek belőle a fiamnak. Végül félbehagytam a kifestésüket, mert megtetszettek így, ahogy voltak, és modellként kezdtem használni őket csendéletekhez. Amikor nem használom őket, akkor is gyakran magammal viszek párat belőlük, mert jólesik kézbe venni, rakosgatni. Féltett tárgy, de itt nem az érzelmi tényező a fontos, mint a kabalánál, hanem az inspiráció. (Bugovits Anikó)


Többször aludtunk Élesdtől nem messze észak-keletre, a Hármaspataknak nevezett terepen. Ez már a Réz-hegység. Pestis falut elhagyva lehet kijutni a völgybe, ahol a három patak aztán majd egyesülve ömlik a Sebes-Körösbe. Van itt tehén, ló, pisztráng, hétvégén hangos majális, esetleg disznótor. A közelben található egy pazar kilátást nyújtó szikla és egy fura barlang, ahol egyszer rengeteg denevért láttunk, meg egy kis pelét. Nagy szemei voltak. Egyébként a hegy oldalában egy ent is él. Érdemes néha az áramló vizet figyelni. Az egyik gázlótól nem messze, a patak hullámzó felszíne felett sok Kisasszony-szitakötő repked sután lassú szárnycsapásokkal. A napfény vibráló tükröződése elvakít, de az összegyűlt könny és a csillogó érces kövek okozta optikai játék csak fokozza a rovarok színének erejét. Ilyenkor legszebbek a sziták. (Ferenczy Zsolt)


A választott tárgyam egy (vélhetően) kézzel fújt üvegpalack. Az élesdi piacon vásároltam néhány zöldség és gyümölcs kíséretében. Amikor megpillantottam, rögtön megragadott a formája. Alkimista retortára emlékeztet, szépen kikerekedő alja keskeny nyakban végződik, óvatosan illesztett füllel. Finom arányai, transzparenciája szöges ellentétben állt a piac zsúfolt, anyagi valóságával. Szeretem a rafinált egyszerűségét. (Halmi-Horváth István)

“Úsztam a fehérben, szürke lettem, aztán sárga, ami makacs foltokat hagy a kézen, ezért ezt mellőzni kezdtem, de mindhiába, mert egy óvatlan pillanatban a méregzöld és a fekete állagába vetődtem. A színeken kívül nem lakott itt soha senki, így védve voltak a mindenkori behatásoktól, tisztán éltek… Történelmüket a ketrec falába karcolt, egymásnak szánt trágár üzenetek írták a bennük zajló örökös háborúról, amire szükségük volt a természetes kiválasztódáshoz…” (Herman Levente)


Ezen munkám alapjául az Élesd környéki Hármaspatak köveit választottam, amiket az elmúlt években vittem haza a művésztelepek zárásakor, egyfajta emlékraktárat hozva létre. (Incze Mózes)


A kiállított tárgy és reprodukció (Piero della Francesca: Montefeltro-oltárkép) konyhám egyik dísze. Főiskolás éveim alatt gyűjtöttem a fehér tojásokat (tojáshéjakat) és tojástartókat, melyek gyakori témái voltak csendéleteimnek. (Juhász Dóra)


Ennek a tárgynak a története számomra összefonódik az Élesdi Művésztelep egy pillanatával, de azon túl a hangulatával, eszmeiségével is. Ránézésre buhera-tárgynak is mondanám, megvan benne minden, amit Élesd akkoriban nyújtani tudott. Megkapó a kézzel írt vignettája, a kis csinos díszítőszalagja, hervadt csillagszórói, sajátos jellege, és persze legfőképpen a játékos, pátoszmentes ötlet. Sokszor elképzelem azt a pillanatot, ahogy egy kocsmaasztal mellett töprenghettek a többiek, mi is legyen a születésnapi ajándék, elképzelem a sok gondolatot, majd a nevetést, amikor kipattant az ötlet: ajándékozzuk meg Lehelt a saját leheleteinkkel! És jólesik elképzelnem az akkori bandéria tagjait, ahogy egymás után belefújnak a befőttesüvegbe, majd lezárják azt. Mi minden keveredett el akkor ebben az üvegben… (Kovács Lehel)


Ez a mérete annak a plexi doboznak, amiből Élesden faragni kezdtem az egyik „plexibe zárt” szobromat. A folyamat tulajdonképpen arról szól, hogy egy ruhadarabot begyűrök egy nála kisebb plexi dobozba. A doboz pont ugyanakkora, mint későbbi márványszobrom befoglaló mérete, így ahol a begyűrt ruha feltapad a plexire, ott meghagyom a márványtömb eredeti sík felületét. Aztán jöttek sorra a begyűrt ruhadarabok: lepedő, munkáskabát, ing, munkáskesztyű, bőrkesztyű stb., de a plexi megmaradt, mindig más méretben, mégis mindig ugyanazzal a jelentéssel tért vissza. A ruhák ebben a különös térben jelképekként jelennek meg, bezártságuk pedig kérdőjelet állít az emberi helyzetek és feltételek társadalmi azonosságával kapcsolatban. Így, üresen ez inkább csak egy lehetőség, s bármit belegyűrhetünk még, ami fontos nekünk. (Orbán Előd)


E ruha alatt cseperedett Rose Mici (anyja neve Pittmann Zsófi), Bodoni Bori (anyja neve Romoda Tünde) és Dorogi Laci (anyja neve Juhász Dóra). (Pittmann Zsófi)


Ez a horgászbot annyiban köthető a munkáimhoz, hogy bár akkor használtam Élesden, mikor éppen nem dolgoztam, de segítette a feltöltődést, így közvetve a másnapi munkát is. Az előző két művésztelepre magammal vittem, és a város mögötti völgyben csordogáló Hármas-patakban pecáztam vele pisztrángra. A pisztrángsütésnek hagyománya van a telepen, a közeli neveldéből vásárolva egy kosár halat, grillrácson szoktuk elkészíteni. A botom a legutóbbi alkalommal majdnem gazdát cserélt. Az erdész rajtakapott, hogy a bokrok között bujkálva engedély nélkül horgászom. Hatósági igazolványát felmutatva benyújtotta rá igényét. Szerencsére, miután az Élesdi Művésztelepre hivatkoztam, megenyhült és elengedett. Így ez a horgászbot továbbra is aktív pihenést nyújthat. (Szabó Attila)


„…Vissza kellene menni a városba – folyton ezt hallgattam –, mert úgyse fogjuk megtalálni, hisz’ régen volt már a becsapódás, és azt is csak ketten látták (akik már azóta halottak), és az egész, lehet, csak feltételezés. Aki először járt a városi táborban, nem értette ezt az egészet, hogy miért vagyunk itt, ebben a porfészekben, miért járunk ide vissza immár tizenharmadik éve, és mit is keresünk itt hetekig. Hiába magyarázkodtunk finom utalásokkal, nem értették, mert az igazat nem mertük megmondani, úgyse hitték volna el. Ezért aztán mindig csak mondvacsinált történeteket találtunk ki, pedig valójában a fekete dobozát kerestük annak az izének (mert valahol itt lehet lent), míg végül meg nem találtuk. Csak a méretére nem számítottunk.” (Szász Sándor)



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .