Zajjal, gesztusokkal rajzolt csendélet

Zajjal, gesztusokkal rajzolt csendélet
A Független Színházi Napok keretében lépett fel szombaton este Nagyváradon a Pataky Klári Társulat CsendÉlet című mozgásszínházi előadásával.

A rövid, kevesebb, mint egy órás előadás háromszereplős kamaradarab, amelyben két férfi és egy nő kapcsolata rajzolódik ki előttünk. A cím – CsendÉlet – félrevezető lehet, hiszen az a mozdulatlanságot, a csendet, nyugalmat, időtlenséget sugárzó festményekre utal, amelyeken jellemzően nem látható ember, csakhogy a Pataky Klári Társulat előadásában nem az ember nélküli csend, nyugalom és a mozdulatlanság víziója jelenik meg, az előadás inkább a csend és az élet fogalmai közötti mélyebb összefüggések feltárására törekszik, egészen pontosan annak megmutatására, hogy az emberek – szó szerinti és átvitt értelemben is – hogyan mozognak belső világuk (a csend), és a külső világ (az élet) koordinátarendszerében.

Kapcsolati háló

A csendet feltétlenül a szereplők belső világában kell kutatnunk, hiszen a külső életüket a zene, gyakran a zaj uralja. A zakatoló, gépies ritmusok belső csendpusztító hangjaitól kezdve a varjúkárogás dermesztő hatásán át a szenvedélyes latin dallamokig széles a hanghatások által közvetített hangulati skála, és ebben a külső világot érzékeltetni hivatott zavaros zenei mozgásban kell megtalálniuk a szereplőknek, ha lehetséges, a nyugalmukat. A zene harsányságával ellentétes a teljesen csupasz, sötét játéktér egyszerűsége, ahol a fény nem jár át mindent, hanem jellemzően épp csak azokat a táncoskokat világítja meg, akiknek az adott jelenetben szerepük van, és mozdulataikkal, gesztusaikkal viszik előre a történetet. Történetet írtam, de valójában nagyon nehéz történetként felfejteni a látottakat, sokkal inkább viszonyokra helyzetekre, kapcsolatokra vannak utalások, és ezekből az utalásokból áll össze egyfajta szerelmi háromszög amelyben egy férfi és egy nő életébe valahogy beleszövődik egy másik férfi is, és ez a viszonyrendszer mondhatni sorszerszerűen vezet tragédiához.
Maday Tímea Kinga, Hámor József és Jellinek György precízen és hajlékonyan közvetítik a Pataky Klári megkomponálta koreográfia elemeit, olykor szólótáncot lejt egyikük a másik két szereplő tekintetétől övezve, olykor alkalmi párokba csoportosulnak a táncosok és szinkronban tolmácsolják ugyanazokat a mozdulatsorokat, vagyis a kapcsolatok szövétneke ide-oda nyúlik, terjed, alakul, ami a két férfi és a nő között folyamatos feszültséget teremt a megnyugvás lehetőségének jelzése nélkül. Mert a megnyugvás itt nem más, mint a tragédia, ami keretbe foglalja az előadást, és a nézőknek ezen a haláltól halálig tartó úton kell végigkövetniük a három ember egymással, önmagukkal, és a világgal folytatott küzdelmét. És érdemes volt végigkövetni.

Pap István