Weinbergerrel, átutazóban, a hivatás méltóságáról

Weinbergerrel, átutazóban, a hivatás méltóságáról
AG (édzsí) Weinbergert nem igazán kell már a bihariaknak bemutatni, ezt már önmaga, illetve sokan mások is megtették, sokszor. A Váradról indult, világlátott zenésszel most, nem sokkal az 54-ik születésnapját követően mégis lehetőség adódott egy kötetlenebb beszélgetésre, az önmagukat és a művészet lényegi értékeit a jelenben kereső vándorzenészek közül egy régi átutazóval, egy útkereső kortárs zenésszel, egy valódi életművésszel, filozófussal.

 

– Hogyan határozná meg önmagát?
– Saját magam vagyok, egy kortárs, egy gitáros, akit érdekel a hang térbeni és időbeni elhelyezése, és ezáltal megfesteni a jelenemet, ennek nyelvtana, szemiotikája, morfológiája van. Bukarestben a zeneakadémián zeneszerzést tanultam, mindig is érdekelt a kortárs zene, ami nap mint nap körülvesz, ennek ránk gyakorolt manipulatív természete. Dinu Ciocantól zeneszerzést, Liviu Dănceanutól esztétikát tanultam, többek között kamara- és zenekari kompozícióim vannak, az Enescu-fesztiválon is játszották nemrégiben cselló-zongora művemet, a Retoricont. Májusban Budapesten a Spirit Színház a feleségem, Kolti Helga rendezésében játszotta Páros hármas c. musicalemet, és a most kezdődő új évadban is műsorra tűzik. Megjegyzem, életemben először itt írtam magyarul dalszövegeket.

– Mik voltak az első zenei élményei? Mitől akar egy váradi srác a hetvenes években zenész vagy egyáltalán blueszenész lenni?
– 1972-ben Leonard Bernstein nevelőhangversenyeit a tévében követve leesett az állam ettől a csodától. Később édesanyám bérletet vett a filharmónia hangversenyeire, gyakorta Tuduka Oszkár mellett ültem a koncerteken. Tízévesen egy kullancscsípés nyomán agyhártyagyulladást kaptam, amiatt napokig kómában voltam, aztán amikor felébredtem, nem tudom, honnan jött az ötlet, de azt mondtam édesanyámnak, rock and roll-gitáros akarok lenni. Első tanárom Bokor Barna volt, egy szenzációs pedagógus. Vele tanultuk meg a zene csodáit, nyelvezetét, nála ismertem meg magnószalagokról például a híres dzsesszzongorista, Jacques Loussier Bach-feldolgozásait, vagy a Golden Gate Quartet és a Modern Jazz Quartet zenéjét.

– Sokoldalú kortárs előadó, mégis főként blueszenészként ismeri mindenki…
– Romániában elindítottam a bluesmozgalmat, rádió-, tévéműsoraim voltak, ez tény. A blues viszont ma már halott, én nem lehetek blueszenész, nem akarok a saját nosztalgiámba befagyva lenni. Az előadó-művészet ráadásul egy borzasztó hasztalannak látszó és kemény szakma, azért a pár perces sikerért sokszor rámegy az ember magánélete, családja, barátai… Egy felfedező, jégtörő hajós vagyok, aki kapitányként gyakorta egyedül marad a hajóhídon, mert elhagyja a legénysége. Emberekkel nagyon nehéz összetartani, én ezért nem hiszek a demokráciában ezen a pályán. Eddig nem volt szerencsém érzelmi, intellektuális és szakmai téren egységesen érett zenészekkel játszani, mert mindig hiányzott valamelyik tényező a háromból. Az utóbbi években viszont találkoztam azokkal a remek dzsesszmuzsikusokkal, akik az én hajómra hajlandók voltak felszállni, és megérteni a szabályokat. Mindenki megtalálta a feladatát, funkcióját, a saját helyét, és innentől kezdve lehet a zenében rendről, profizmusról beszélni. Sok zenekar pont az elpazarolt idő miatt bomlik fel. Mindenkinek értenie kell azt a nyelvet, amit zeneileg közösen beszélünk, a hivatásunk méltósága az a csomag, amit mindenkinek értenie, tudnia és viselnie kell. Ha valaki tudja, érti, felvállalja, akkor mindenkinek helyet tud adni maga mellett. 2006-os lemezemhez találtam ilyen társakat – megjegyzem, ezt Grammy-díjra is jelölték.

– A hatásokra visszatérve kit említene még?
– Egykori bakelitlemezeimből sokat eladtam, de akkor éppen azok maradtak meg, amelyek senkit sem érdekeltek. Mérföldkőhöz értem, amikor Billy Cobham dzsesszdobos vagy Tommy Bolin gitáros játéka és zenei nyelvezete meghatározóvá vált számomra. Akkor értettem meg, hogy ez az út. Sokan nem merik felvállalni a hivatás méltóságát…

(Az interjú folytatása a Bihari Naplóban)

Tóth Gábor