Vokál-szimfonikus hangverseny a filharmóniában

Fenyő László gordonkaművész újra városunkban koncertezett. Fotó: Dr. Ovidiu Bălănean
Fenyő László gordonkaművész újra városunkban koncertezett. Fotó: Dr. Ovidiu Bălănean
Beethoven, Schumann és Brahms művei csendültek fel az elmúlt héten a Nagyváradi Állami Filharmónia által szervezett szimfonikus hangversenyen az Enescu–Bartók koncertteremben.

A meghívott vendégművész ezúttal a világhírű, Liszt-díjas csellista, a Németországban élő, magyar származású Fenyő László, aki Váradra visszatérő előadóművész, a karmester pedig Jankó Zsolt, a filharmónia állandó dirigense volt. A közönségsikert arató hangversenynek részese volt a filharmónia énekkara, karigazgató Lászlóffy Zsolt.

Elsőként Ludwig van Beethoven (1770–1827) Egmont nyitánya hangzott el a váradi szimfonikus zenekar kitűnő tolmácsolásában. Beethovent 1809-ben kérték fel, hogy írjon Goethe Egmont című darabjához kísérőzenét. Goethe egy XVI. századi németalföldi gróf, Lamoral Egmont hősi történetét dolgozta fel. Egmont szembeszáll a népét elnyomó II. Fülöp spanyol királlyal, s ezért lefejezik. A darabhoz Beethoven komponált kísérőzenét bécsi császári felkérésre. Művének legismertebb és legerőteljesebb része a nyitány. A váradi szimfonikusok nagyszerű érzékkel tolmácsolták a művet, Jankó Zsolt dirigálásával.

A továbbiakban Robert Schumann (1810–1856) a-moll gordonkaversenye, op. 129. csendült fel, a meghívott gordonkaművész, Fenyő László és a szimfonikus zenekar tolmácsolásában. Mivel a zeneszerzőről az utóbbi időben nem volt alkalmunk írni, ezért néhány mondat erejéig tegyük meg ezt ebből az alkalomból. Robert Schumann 1810. június 8-án született a szászországi Zwickauban, a család öt gyermeke közül ő volt a legfiatalabb. Könyvtáros, könyvkiadó és könyvkereskedő édesapjának köszönhetően Robert Schumannban korán felébredt az irodalom, főleg a költészet iránti szeretet. Igen korán, hatévesen kezdett zenét tanulni, első ismert művét alig tizenhat évesen, 1827-ben írta. Robert Schumann három versenyművet komponált, egyet-egyet zongorára, csellóra és hegedűre. A csütörtök este elhangzott gordonkaverseny mindössze két hét alatt, 1850. október 10. és október 24. között készült el. A darabot négy évvel a szerző halála után, 1860. június 9-én mutatták be a lipcsei konzervatóriumban, születésének ötvenedik évfordulója alkalmából. A városunkban már többször is koncertező Fenyő László virtuóz csellista, most is briliánsan szólaltatta meg 1695-ben készült hangszerét és tolmácsolta Schumann gordonkaversenyét. Kellemes érzés volt hallgatni könnyed játékát és azt, hogy mennyire együtt él a szimfonikus zenekarral. Az ütemes taps után egy ráadás is elhangzott, előtte néhány szót is mondott angolul – amit ezen sorok írója megértett belőle, az Sándor Dénesnek, a filharmónia egykori művészeti titkárának neve volt. Az elhangzott ráadás Johann Sebastian Bach Sarabande-ja volt, s a hallgatóság nagy elismeréssel fogadta. Az előadás végén megkérdeztem Sándor Dénest, hogy miért is említette az előadóművész az ő nevét. Íme a válasza: „A filharmóniánál töltött 46 év alatti tevékenységem idején, nagy örömömre, alkalmam adódott megismerkedni sok kiváló előadóművésszel. A névsor hosszú lenne. Közéjük tartozik Fenyő László, a kiváló gordonkaművész. Ismerősöm javaslatára meghívtam Váradra az akkor már befutott művészt, aki ma már a legismertebb hangversenytermek ünnepelt előadója. Későbbi váradi hangversenyeinek egyikén Bach-művet játszott ráadásnak, a Sarabande-ot, s engem ámulatba ejtett vele. A csütörtöki hangverseny előtt elmondtam ezt az általam nagyra becsült előadóművésznek, szó szerint azt, hogy »olyan volt, mint egy ima«. Meglepődött, hogy emlékeztem erre. Miután tisztáztuk, hogy ez egy régebbi hangversenyen történt, azt mondta: »Akkor ma is eljátszom.« Így lett újra csodálatos élmény. Engem nagyon meglepett, hogy a ráadást nekem ajánlotta. Nem volt felkérés!”

Brahms-kórusművek

A hangverseny második felében Johannes Brahms (1833–1897) három kórusműve is elhangzott a szimfonikus zenekar és a Filharmónia Énekkarának nagyszerű előadásában. Néhány héttel ezelőtt bővebben foglalkoztam Brahms műveinek elemzésével, amikor a Német rekviem hangzott el. Akkor is jeleztem, hogy Brahms életében fontos szerepet töltenek be a legkülönbözőbb előadókra írt vokális művek, a bensőséges daloktól az énekkarra és zenekarra írt oratorikus művekig. Ezekből a kiváló alkotásokból hallgathattunk meg csütörtök este egy csokorra valót. Három kórusmű csendült fel: a Schicksalslied (A végzet dala), op. 54. – ezt 1871-ben fejezte be, és a Karlsruhei Filharmonikusok mutatták be –, a Nänie (Sirató), op. 82. – ezt 1881-ben írta, Schiller azonos szövegére –, végül a Gesang der Parzen (A párkák éneke), op. 89. Mindhárom kórusművet kiválóan tolmácsolta a Filharmónia Énekkara és a szimfonikus zenekar, Jankó Zsolt karmester és Lászlóffy Zsolt karnagy hathatós közreműködésével.

Dérer Ferenc