Visszatekintés: „nekem létszükséglet az alkotás”

Visszatekintés: „nekem létszükséglet az alkotás”
A Bihari Napló 2005. december 16-i, pénteki lapszámában Át kell élni a kép üzenetét címmel jelent meg interjú abból az alkalomból, hogy Kristófi János festőművész betöltötte 80. életévét.

Több mint öt évtizedes pályájáról Rencz Csaba kérdezte a festőművészt, aki többek között megfogalmazta: „Nekem létszükséglet az alkotás, de éppúgy a próba, az «edzés». Tanítványaimnak mindig azt mondom, ha tíz kép közül egy sikerül, az már valami. Nem is lenne művészet, ha mind sikerülne. Persze a fejlődéssel az arány javul, de a napi gyakorlás, mint a sportolóknál, elengedhetetlen. Az ihlet nem csak úgy jön, mi pedig ülve várjuk, az munka közben érkezik. Reggel én még nem mindig tudom, mit fogok festeni. Teszek-veszek, ha érzek magamban erőt és kedvet, folytatok egy vázlatot. Például mosom az ecsetet, és olyan színek alakulnak ki, melyek ötletet adnak, mintha maguktól jönnének! (…) Szinyei Merse Pál mondta: befejezni nehéz egy képet, és ez biztos. Én azt mondom, akkor kell befejezni, mikor már nem tud többet mondani vele az ember. Sok képemre mondom, hogy nincs kész, majd a néző befejezi, ő is bekapcsolódik az alkotásba, és szerintem akkor történik meg a csoda. Hiába van eladó, ha nincs vevő, nemcsak nézni kell a képet, de látni is, átélni annak üzenetét.”

Ez az életem…

Művészi pályájának családi előzményeivel kapcsolatosan Kristófi János elmondta: „Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyámnak jó hangja volt, édesapámnak is jó volt a hallása, emellett kézügyessége is. Nagyon szerettem ministrálni, harangozni. Egyszer a plébános kérdezte, nem akarok-e pap lenni. Egy szegény gyerek erre mit válaszolhatott, természetesen igent. Így kezdtem tanulni, érettségi után kántortanítói állást kaptam Szilágy megyében. Egy újsághirdetés alapján jelentkeztem többedmagammal egy tehetségkutató versenyre, ez indított el a művészi pályán. Rajzolni egyébként már gyerekkoromban is szerettem, de ezeket a történeteket már százszor elmondtam, százszor leírták. Családom meg is jegyzi néha: mindig ugyanazt mondom, de nem mondhatok mást, ez az életem. (…) A Népi Művészeti Iskolánál sikerült állást kapnom, mindig voltak olyan tanítványaim, akikben örömömet leltem. A hangulat egyébként is családias volt, dacára annak, hogy nagyon vegyes társaság volt, korban és foglalkozásban egyaránt. A művészet összefogta őket, jó volt együtt dolgozni. Különös ajándék is volt nekem, hogy ilyen helyen taníthattam, élvezet volt. Manapság már nyugdíjas vagyok, az alkotásnak élek, nem tanítok.”