Vígjátékkal a konkurens tavasz ellen

Vígjátékkal a konkurens tavasz ellen

Nagyvárad – Vasárnap este hét
órától mutatja be a Szigligeti
Színtársulat az Anconai szerelmesek
című vígjátékot a
nagyváradi Filharmónia termében. A
darab rendezőjével, Parászka
Miklóssal beszélgettünk.

– Milyen régi a kapcsolata a
váradi társulattal?


– Több mint egy évtizede dolgozok a
Szigligeti Társulat művészeivel, ez
a hatodik előadásom velük.
Pályafutásom egyik fontos epizódja
az, amit ebben a színházban
eltölthettem.

– A jelenlegi színházi
körülmények kihívást
jelentenek a rendező
számára?


– Nekem ez egészen speciális helyzet,
mert életemben még soha nem kellett
két előadást egyszerre rendeznem,
míg most a Kedves hazug és az Anconai
szerelmesek gyors egymásutánban
kerülnek bemutatásra. De az elmúlt
harmincvalahány éve, mióta a
pályán vagyok, soha nem riadtam vissza a
kihívásoktól. A
színház a kompromisszumok
művészete, az adott
körülményekhez igazodva és
azokból táplálkozva lehet
és érdemes színházat
teremteni. Bármennyire is kényelmetlen
most, de mégis örvendetes az, hogy a
színházépületet most
felújíthatja a város, ez
rendkívüli esemény a város
és a színház
történetében.

– Ha már említette a
kompromisszumot, a mostani rendezésében
mi volt a legnagyobb kompromisszum, amit
kénytelen volt megkötni?


– Nevezzük kompromisszumnak azt, amikor a
főpróba-hét nem az adott
helyszínen  bonyolódik, hanem
vándorol a produkció. A
filharmónia színpadán csak
péntektől próbálunk,
és a bemutatóig lévő
negyvennyolc óra alatt kell majd mindent
megoldani, amire máskor gyakorlatilag egy
hét szokott maradni.

– A társulaton belül voltak, vannak
konfliktusok; ez mennyire hat ki a mostani
munkára az ön
megítélése szerint?


– Nekem rendezőként az a feladatom, hogy
azokat az erőket hozzam mozgásba, amelyek
az előadás
létrehozásához
szükségesek és ez
elvonatkoztatható a krízistől. De ez
az előadás
létrehozásában nem okoz
semmiféle fennakadást, sőt azt
tapasztalom, hogy maguk a munkatársak, vagy
Meleg Vilmos társulatvezető is teljes
szívvel lélekkel állnak a
dolgokhoz. Talán azért, hogy
bizonyítsák, hogy
elkötelezettségük a
színház és az esztétikai
értékteremtés irtánt
töretlen.

– Elöljáróban mit
érdemes tudni az Anconai
szerelmesekről?


– Az olvasópróbán azt mondtam a
társulatnak, hogy most olyan
előadást készítünk,
aminek esélye van arra, hogy felvegye a versenyt
a tavasszal. Ugyanis a szezon végén a
tavasz a nagy konkurencia, és mindenki
inkább a szabadba vágyik, semmint
zárt színháztermekbe. Az Anconai
szerelmesekben az olasz tengerpartot
idézzük meg egy hangulatos és
szépen felépített
vígjáték
segítségével. Vajda Katalin
zenés vígjátékának
alapja egy régi olasz komédia-modell.
Jól bejáratott és hatásos
dramaturgiához nyúlt vissza a
szerző, miközben a darabban
megszólalnak a 70-es évek
legnépszerűbb olasz slágerei. Ez egy
fordulatos történet szerelemmel,
szerelemféltéssel, nagyon jó
karakterekkel, frappáns helyzetekkel, vagyis egy
igazi csemege mind a
színházcsinálóknak, mind a
közönségnek, és mindazoknak,
akiknek nincs valamifajta műfaji
előítélete.

– A társulatnál kialakult
krízis során a színészek
azt panaszolták, hogy évek óta nem
volt sikerük. Az Anconai szerelmesek alkalmat
nyújt a színészeknek a
várva várt siker
elérésére?


– Egy bölcs színházi ember azt
mondta: ahhoz hogy a színházban rend
és fegyelem legyen, ahhoz mindenek előtt
siker kell. De legelőször meg kell
határozni, hogy mit tekintünk sikernek.
Nagyon jól fel kell mérni azt, hogy egy
színhának mi a feladata egy adott helyen
és egy adott időben. A
színházi gyakorlatban a
vezetőség határoz meg
célokat, és ahhoz gyűjt embereket.
Az nem egy egészséges állapot, ha
egy színházi közösségben
mindenki úgy érzi, hogy ő az
igazság tudója, mert az is a
bomlás jele. De meggyőződésem,
hogy ebben a társulatban van annyi erkölcsi
és művészi potenciál, hogy
ebből a helyzetből
kikászálódjon.
Feltételezem, hogy a közönséget
is megosztották a társultattól
kiszivárgó hírek. Olyan emberek
kaptak sebeket, köztük Meleg Vilmos, akit nem
szabadott volna ilyen módon megsebezni,
dehát végülis mai
életformánknak ez már
része. Ennek tudatában könnyebb is
túllépni ezeken az emberi
sérüléseken, és
szeretném, ha maga a közönség
is minél hamaráb azt mondhatná,
hogy lezárult egy vita, és
elkezdődhet egy új, szép korszak.

– A színházakat érinti a
gazdasági
világválság?


– Bizonyos fokig bizonyára érinti
és a következő években is
érinteni fogja. De színházi
emberként csak azt mondhatom, hogy ezt is
kihívásnak kell tekinteni. A
színháznak vonzónak és
fontosnak kell lennie, továbbá okosnak
is, hogy a csökkenő pénzügyi
keretekből talpon tudjanak maradni
színházaink, és hogy
előadásaink kivitelén ne
látsszon meg, hogy szürkébbek,
kopottabbak vagyunk. A román
színjátszás egyik fénykora
éppen a 70-es években valósult
meg, amikor egyre ínségesebb
körülmények keletkeztek az
orszában, és akkor az alkotóknak
szellemiekkel kellett pótolniuk azt, ami akkor
anyagiakkal nem volt
megvalósítható. Ahol
kéznél volt a pénz, és
szokványosan tudtak produkciókat
legyártani, ott nem valósult meg az a
színházi forradalom, ami a 70-es
években Romániában
megvalósult. Ez egy jó példa arra,
hogy nem kell a harangokat kongatni a
színházak fölött amiatt, hogy
gazdasági válság van.