Veres-Kovács Attilára emlékeztek Olasziban

Veres-Kovács Attilára emlékeztek Olasziban
A tegnap délelőtti istentisztelet után a nagyvárad-olaszi református gyülekezet a templom udvarán felavatta a Reformációi emlékkövet, mely alkalmat összekapcsoltak a hat hónappal ezelőtt – június 19-én volt ugyanis fél éve, hogy – elhunyt Veres-Kovács Attila lelkipásztorra való megemlékezéssel.


Június 19-én volt fél éve, hogy Veres-Kovács Attilát, a gyülekezet néhai lelkészét, Isten anyaszentegyházának hűséges szolgáját és munkását, az örökbefogadás ötletének kezdeményezőjét tragikus hirtelenséggel hazaszólította az Úr a szolgálat mezejéről 2017 karácsonyának nagyhetében, az egyházközségben eltöltött 27 évnyi szolgálat után.

Az ünnepi istentiszteleten Nacsádiné Csuka Melinda kórházlelkész hirdette Isten megtartó igéjét, szószéki beszédét Józsué könyve 4. fejezetének első kilenc versére alapozta („Tizenkét követ állíta fel Józsué a Jordán közepén is, azon a helyen, a hol állattak vala a frigyládát vívő papok lábai, ott is vannak mind e mai napig”). Prédikációjában arra hívta fel a figyelmet: a régi emberek hitét megkönnyítette, hogy bíztak a csodákban, a ma élőkét azonban a kétely megnehezíti. Sőt, az őseink annál inkább komolyan gondolták, hogy Isten nagyságos tetteket visz véghez, minél több hihetetlennek tünő dolgot hallottak. Meg voltak győződve Isten rendkívüli hatalmáról olyannyira, hogy ők maguk is káprázatos eseményekkel próbálták illusztrálni ezt.

Izrael életét is sok kiemelkedő hely, Isten-élmény befolyásolta, határozta meg, mint például a Vörös-tenger, a Sínai-hegy vagy Gilgál. Ugyanakkor pedig ősidők óta az emberek események, történések emlékéül és az azokra való emlékezés végett időtálló köveket állítottak, hogy beszéljenek az utókornak. A gilgáli emlékoszlop tizenkét köve arról beszél, hogy a honfoglaló Izrael megérkezett az ígéret földjének határához, és és ott útját állta a Jordán. Egy áthághatatlan akadály elé érkezett Izrael népe, ahol meg kellett állnia, és amíg Isten nem tett valamit, addig a zsidók semmit se tehettek. Az emberi életnek a korlátairól beszélnek tehát a kövek. A segítség azonban elérhető, mert jelen van Isten, és ahol az emberi lehetőségek véget érnek, az Ő lehetőségei elkezdődnek. És Istennek ez a segítsége nemzedékről nemzedékre megismétlődik, az engedelmesek mindig meg fogják tapasztalni a szabadító hatalmát. A reformáció követ állítók se azért cselekedtek így, mert azt akarták, hogy az ő nevükről ne feledkezzen meg az utókor, hanem Isten emlékére állították, aki 500 éve segíti a reformátusokat, és fogja ezután is, a világ végezetéig- hangsúlyozta a lelkésznő.

Harangszó

Nacsádiné Csuka Melinda szolgálata, illetve a hirdetések után Dénes István Lukács várad-olaszi lelkipásztor emlékezett elődjére. Jókai Annát idézve- „az emlék olyan, hogy attól sóhajtani kell, mert belül valami elolvad” – azt mondta: így érzi ezt a várad-olaszi gyülekezet emlékező közössége, mely félév távlatából is tisztelettel, szeretettel, megbecsüléssel gondol az Úrhoz hirtelenséggel hazaköltözött néhai nagytiszteletű Veres-Kovács Attila lelkipásztorára. A hiányérzett nem szűnt meg, csak próbáltak tanulni együttélni a tátongó űrrel, amit maga után hagyott, és a testvéri szeretetben megosztott teher gyógyította őket. Emlékként itt maradt 27 év közöttük való munkálkodása, építő igehirdetései, szolgálatai, „az olaszi gyülekezet szívében felejtett szeretete”.

A jelenlevők egyperces néma felállással tisztelegtek emlékének, majd Várad-Olaszi nagyharangja elköltözött lelkészéért szólt. A templom kertjében a Reformációi kő avatóünnepségét Dénes István Lukács vezette le, a követ Nacsádiné Csuka Melinda és Stretea András főgondok leplezték le. Közreműködött Meleg Vilmos színművész és az egyházközség Béczy Ernő kórusa Jakó Sándor kántor-karnagy vezényletével.

Ciucur Losonczi Antonius