Végveszélyben Várad egyetlen civil barokk palotája

Akt.:
Végveszélyben Várad egyetlen civil barokk palotája
Rendkívül rossz állapotba került a nagyváradi egykori huszárlaktanya. Az épület B kategóriájú műemlék épület, tehát normális esetben nem juthatna az Emília malom sorsára, de ehhez az érintett intézmények közbelépésére van szükség. A Bihari Napló utánajárt az ügynek.

A nagyváradi huszárlaktanyaként ismert műemlék épület és a hozzá tartozó ingatlanok történetét Emődi Tamás műépítész, műemlékvédő elevenítette fel szerkesztőségünknek. A palota építése az 1760-as években kezdődött, és valószínűleg az 1780-as évekig tartott. Az építtető Kornis Ferenc váradi prépost volt, tehát az épület eredetileg nem katonai létesítmény volt. Kornis nem a mindenkori prépost palotájaként építtette az ingatlant, mert a prépostok saját házaikban, majd a Kanonok soron laktak, hanem saját pénzén építette magának. Miután Kornis meghalt, az örökösei pár éven belül eladták a vármegyének, amelyik azért vette meg, mert a város volt kénytelen ellátni az itt állomásozó tiszteket. Ez azt jelentette, hogy a lakosság egy része szállást és élelmet kellett biztosítson a tiszteknek és lovaiknak, ami elég nagy tehertétel volt. 1794-ben döntötték el, hogy megvásárolják az épületet. A vétel után a palotából katonakórházat csináltak, és kórházként működött a tizenkilencedik századnak körülbelül a közepéig. Mivel ez volt a központi épülete a körülötte kialakított katonai egységnek, ezért maradt rajta a huszárlaktanya titulus, mert valójában később már laktanyaként működött. A palota melletti, jelenleg tetőzet nélküli épület az egykori lovarda, amit valószínűleg a 19. század közepén építettek. Az épületkomplexum 1974-ben már szerepelt a váradi műemlékek jegyzékében. A huszárlaktanya az államé volt, majd 1947-től magánszemélyek lakták. Később a város eladományozta az ortodox egyháznak, amelyik azonban nem volt mit kezdjen vele, ezért 1968-ban eladta a Centrocoop vállalatnak az összes melléképülettel együtt. Ebből a vállalatból lett a Siicoop, amelyik aztán bérbe adta a lovardát a Cris Mobel Kft.-nek. Ez a cég bútorokat tárolt az épületben, amikor az 1999-ben kigyulladt, és minden leégett. Ennek ellenére a lovarda falai most sincsenek rossz állapotban, még akkor sem, ha leégett a tetőzete. Pár évvel ezelőtt a Hit Gyülekezetének a váradi képviselői akarták koncesszióba venni az épületet, de a helyi tanács leszavazta ezt a javaslatot – mondja Emődi Tamás.

Lovarda

A két jelentős ingatlan közül a lovarda valamelyest szerencsésebb helyzetben van, már csak azért is, mert az a város tulajdona. Lucian Silaghinak, a Bihar Megyei Kulturális és nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság ügyvezető igazgatójának tudomása van arról, hogy a nagyváradi önkormányzat keresi annak lehetőségét, hogy pénzforrásokat pályázzon meg annak érdekében, hogy a lovardában egy multifunkcionális termet alakítson ki. Ennek kapcsán Emődi Tamás felhívta a figyelmet: a lovarda az Emília malomnál is alkalmasabb bármilyen funkció betöltésére, hiszen egyrészt osztatlan belterű és viszonylag nagyszámú parkolóhelyeket lehet körülötte kialakítani, az épület belsejét pedig elvileg bárhogyan ki lehet alakítani. „Gyakorlatilag csak egy tetőt kell az épületre húzni, és bármire használható” – fogalmazott.

Még megmenthető

A központi épület helyzete azonban aggasztó. Emődi Tamás kifejtette, tizenkét évvel ezelőtt még tetőzet volt az épületen, és aránylag még jó állapotban volt, viszont mióta az eltűnt, az eső a boltozatokra esik, és a bolthajlatokban összegyűlő víz szétfeszíti a falakat, ezért fog az épület a következő években rohamosan tönkremenni. Az ingatlant lebontani nem lehet, mert műemlék, a tulajdonos kötelessége lenne helyreállítani, eladni, átadni, vagy folyamatosan fizetheti a büntetést. Emődi Tamás kifejtette, hogy az épület megmentését nem időben, hanem költségben kell mérni. „Minél több részen romlik le az épület állapota, annál több részt kell újjáépíteni. Minden újjáépíthető, de minél többet kell újjáépíteni, annál kevesebb eredeti rész marad meg belőle” – fogalmazott. A műemlékvédő egyébként valószínűsítette, hogy ez az ingatlan egyszer sem került törvényes módon egyik tulajdonostól a másikhoz. A műemléki törvény ugyanis kimondja, hogy egy műemlék épület eladása esetén elővásárlási joga van először a helyi önkormányzatnak, és ha az lemond róla, akkor a megyei tanácsnak, ha az is lemond róla, akkor a művelődésügyi minisztériumnak, és ha mindenki hivatalosan, papíron visszautasítja a lehetőséget, akkor lehet eladni. A tulajdonosváltásokkor Emődi tudomása szerint mindez nem történt meg, tehát az adásvételi szerződések jogi értéke nulla. Az állam tulajdonképpen pert indíthatna illegális eladás gyanújával, tehát az épületet könnyedén megszerezhetné. Emődi Tamás hozzátette, az elővételi jog érvényesítésének ellenőrzése a kulturális igazgatóság feladata, mint ahogy az is feladata, hogy ellenőrizze: mennyire tartják karban a műemlék épületeket. Hogy a huszárlaktanya az elmúlt tizenkét év alatt elvesztette értékének a felét, és a statikai problémái minimum megduplázódtak, ezért a tulajdonosok mellett jórészt a passzív hozzáállású Művelődésügyi Minisztérium és helyi igazgatósága a felelős. Az elővásárlási jog kérdésében Lucian Silaghi azonban úgy vélekedik, hogy a lovarda most is önkormányzati tulajdonban van, a huszárlaktanya esetében pedig a minisztérium nem élt elővásárlási jogával, ráadásul amikor a huszárlaktanya gazdát cserélt, még nem létezett a 2001/422. számú, a műemlékekre vonatkozó törvény, mely szabályozza az elővásárlási jogot is.

Per lesz!

A központi épületről szólva Lucian Silaghi közölte: „a huszárlaktanya az Avinka cég tulajdonában van, azt megelőzően egy kolozsvári cég tulajdonában volt. Az igazgatóság minden évben megbírságolja a céget az épület elhanyagolása miatt, de a tulajdonos azt a trükköt alkalmazza, hogy felveszi a kapcsolatot váradi építészekkel, és azt a benyomást kelti, hogy hamarosan hozzálát a felújításhoz, aztán megint eltelik több hónap anélkül, hogy bármi is történne. Nyilvánvaló, hogy a tulajdonos azt várja, hogy összedőljön az épület, hogy utána azt mondhassa, hogy nincs már mit tenni”. Amikor megkérdeztük Silaghit, hogy műemlékről lévén szó, a folyamatos bírságolás helyett nincs-e más, hatékonyabb jogi eszköz az igazgatóság kezében, amellyel fellépjen a tulajdonos ellen, ő felhívta telefonon az igazgatóság jogi képviselőjét, majd a vele való egyezkedés után bejelentette: „büntetőjogi pert indítunk, mert a tulajdonos rosszhiszeműen jár el!” mint megtudtuk, az épület tulajdonosa megbízott egy tervezőt, hogy foglalkozzon a huszárlaktanya ügyével, és ez a személy az elmúlt másfél évben a váradi Pafka Ernő műépítésszel vette fel a kapcsolatot. Pafka Ernő lapunk kérdésére válaszolva elmondta, hogy ő háromszor vagy négyszer találkozott a tervezővel, de mindeddig egyetlen értékelhető tervet sem kapott, amit láttamozhatott, kijavíthatott volna. Pafka Ernő hozzátette: a cég először egy nyolcemeletes tömbházat akart építeni a telken, de amikor rájöttek, hogy nem bonthatják le a laktanyát, akkor bejelentették, hogy módosítanak a terveken, de az elmúlt három évben semmilyen előrehaladás nem történt az ügyben. „Még egy egyszerű városrendezési bizonylatot sem sikerült beszerezniük. Szerintem nem is akarnak csinálni semmit” – fogalmazott a műépítész. És hogy miért olyan értékes a ma már szinte romos állapotban lévő huszárlaktanya, arról Emődi Tamás adott felvilágosítást. „Ez az egyedüli igazán értékes civil barokk épület Nagyváradon, tervezője valószínűleg a püspöki palotán is dolgozó Johann Michael Neumann”. Emődi Tamás hozzátette: „ezenkívül a városban van még a Rhédey-ház, néhány földszintes lakóház Olasziban, az állomás mellett egy rangosabb barokk épület, de palota egy sincs, a többi váradi barokk épület vagy katonai jellegű, vagy egyházi ingatlan: templom és kolostor.”

Pap István