Van megoldás!

Van megoldás!
Soha sem volt könnyű állást kapni, bármely időben, körülmények között, ha nem volt kellő felkészültséged, és kellő ismeretségi köröd, akkor könnyen megjárhattad azt az utat, amit Hans Fallada MI LESZ VELED, EMBERKE?- című könyvében ír le.

A jelenlegi helyzet olyan, hogy mindenkinek magának kell megkeresnie azokat a lehetőségeket, körülményeket, feltételeket, melyeket felhasználva, saját magának munkahelyet teremthet. De ha ez sikerül, akkor sincs mindig optimális helyzetben. A munkahelyi légkör, a konfliktusok sorozata vagy a derűs munkahangulat, egymás teljesítményének értékelése, befolyásolja az alkalmazottak munkáját. Minden munkahelyen vannak kollegák, akik vagy jóindulattal vagy, rosszindulattal szemlélik társaikat, és igyekeznek azoknak gyenge pontjait felfedezni. Ha ez sikerül, akkor a versenyhelyzetben mindezt a maguk számára fel tudják használni. Sokszor megtörténhet az, hogy ezek a személyek rájőve kollegái gyengeségéire, elkezdik (sokszor unaloműzésből is) azokat valamivel zavarni, nyaggatni. Egyesek „túlvállalják” magukat, ami nem igen vált ki elismerést a munkatársak részéről. Mindaddig, amíg azok bedobják a „törölközőt”. Sok esetben ilyenkor nincs kegyelem. A „győztes” ilyenkor kitombolhatja azt a rosszindulatát, amit addig nem, mert nyilvánosan a munkatársai előtt kimutatni.

Az alkalmazott, ha a munkaszerződését úgy kötötte meg, hogy nem volt kellően figyelmes, akkor nagyon támadhatóvá, kiszolgáltatottá válhat. A főnök, a felettes, a tulajdonos hazai törvénykezésünk következtében, akkor teheti ki az utcára, amikor akarja. Kérdés, hogy a munkatárs mennyire tudja feldolgozni a kudarcokat, az állandó acsarkodást. Személyi tényezőtől függ, miként válaszol a munkahelyi feszültségre, az őt ért támadásokra. Talán azon gondolkodhat: miért vált „támadhatóvá”, miért nem értékeli kellőképpen az adott munkaközösség? Úgy vettem észre, hogy elég gyakori jelenség.

A ma világában a feltörekvő ifjúság mind gátlástalanabban, rámenősebben igyekszik magának életteret teremteni. Ebben egyébként, tökéletesen igaza van. A fontos az: hogyan csinálja? Mert nem könnyű. Kevés az olyan szakma vagy pálya, mely hazai körülmények között is biztosnak mondható. Mert minden változásban van, jó vagy rossz irányba halad. Az utóbbit kellő időben meglátni és kijavítani, már komoly érdem. Ebben nyújthat hathatós segítséget a kommunikációs készség fejlettsége, a tájékoztatás áramoltatása, ami a hírközlő szervek feladata lehetne.

Itt nem lenne ildomos a hírt és a szenzációt összetéveszteni. A szenzáció még nem jelent hírértéket. A kettő, két különböző dolog. Sajnos jó néhány média ezt összemossa. Szerintem ebben hibásak azok a média tulajdonosok, akiknek a kevés fogalmuk van a média feladatáról, de van pénzük ahhoz, hogy olyan hírközlő intézetet hozzanak létre, mely ideig, óráig létezni tud.

Az olvasó műveltségi szintjének megfelelően szelektál a kapott híranyagban. Azt használja fel, ami számára érdekes és hasznos. Ezzel, tulajdonképpen idő kérdése, és a valódi értéket adó sajtótermékek fognak gyökeret ereszteni az olvasók körében.

Jó szakember, ott kezdődik, amikor tudja, mi az, ami annak a rétegnek kell, mely kellő hatékonysággal, felhasználja azt az információt, ami feléje áramlik.

Ma az élethosszig tartó tanulás már közhelynek tűnik, valójában természetes társadalmi igény. Viszont szükséges, hogy a munkatárs, az alkalmazott képezze magát, idegen nyelveket tanuljon, arra törekedjen, hogy elmélyítse szakmai tudását, képes legyen „váltani” szakmát. A nyitottság, az új lehetőségeknek időben történő felismerése, a konfliktuskezelő képességének fejlesztése, növeli az esélyt a munkaerőpiacon.

Csomafáy Ferenc