Valóság és/vagy látszatok?

Valóság és/vagy látszatok?

Szatmár megye – Első pillantásra:
komikus alakok csetlés–botlása,
képtelen helyzetek mulatságos, színes
kavargása egy letűnt világ festői
díszletei között. Jobban megnézve:
igényes, gondolatgazdag előadás.


Csurulya Csongor eddigi rendezései során
már annyi meglepetést okozott a
szatmáriaknak, hogy a Két férfi az
ágy alatt című Láng
György–bohózat
előadására a nézők
többsége — egy kellemes, vidám
este reménye mellett — már eleve
váratlan élményekre hangolva
ült be. Igazuk is lett.

A darabban jelen van egy bohózat összes
kelléke: jellem– és helyzetkomikum,
váratlan fordulatok, poénok, melyek
újra és újra
kiváltják a nevetést. És a
lehetőségek kimeríthetetlen
tárháza színész és
rendező számára egyaránt. Az
előbbiek jókedvű, szellemes
megoldások valóságos
tűzijátékát
felragyogtató játéka
kiváló eszköz az utóbbi
kezében elképzeléseinek
megvalósítására. Arra, hogy
— a szerző egyenrangú
társaként — végiggondoltassa
közönségével mindazt, amit a
darab szövege és cselekménye
mögött meglátott,
megérzett.

Volt egyszer…

Mert jó: volt egyszer, hol nem volt, valahol,
múlt századi álmok
határán, a messzi Oroszországban
egy „úri” (polgári?)
osztály. Amely elég módos
és előkelő és
gátlástalan volt ahhoz, hogy tagjai
— habozás nélkül bárkin
átgázolva — saját
pillanatnyi élvezeteiknek élhessenek. No
meg elég primitív és
műveletlen, hogy ezt „franciás”
pózok és szánalmas
látszatok mögé húzódva
tegyék. Ahol „tisztességes
úri hölgyek” vagy „urak”
és prostituáltak között
csupán annyi a különbség, hogy
„más társadalmi
osztályhoz” tartoznak, a szerelmi
szolgáltatásaikat bármilyen
módon igénybe vevő (és
megfizető) férjek, szeretők,
menyasszonyok vagy cselédek mindenkor
szánalmas és nevetséges
áldozat–volta a dolgok természetes
állapotának számít. Egy
társadalmi felépítmény,
amelyet (talán) éppen azért
rombolt földig mintegy száz éve a
történelem egyik legvéresebb vihara,
mert olyan volt, amilyen: saját egykor vallott
értékeinek kiüresedett,
silány
papírmasé–utánzata.

És akkor mi itt, az utódállamok
látszat–demokráciáinak
díszletei, polgárinak vallott, ám
legfeljebb annak
paródiája–értékeink
között? Mit akarunk? Merre tartunk?
Van–e róla fogalmunk
egyáltalán? Hát
bátorságunk végiggondolni?
Bár egy jóízű, önfeledt
nevetés erejéig…

Ki, mit, hogyan?

Az utóbbiban azért nem volt
hiány. Egyszerűen nem lehetett nem nevetni
a vérbeli komikus Nagy Orbán
gyáva, mamlasz, jogos
féltékenységében is
öncsalásba menekülő
Sabrinján, Nagy Csongor Tvorogovjának
egyszerre kihasznált áldozat és
másokat kihasználó
szépfiú–alakján, kaladjain.
Lőrincz Ágnes ezúttal is
bebizonyította, hogy számára nem
létezik kis szerep: brilliánsan
megformált vénkisasszonya már
azzal magához vonz minden tekintetet, ahogy
végigmegy a színpadon. Némethy
Zsuzsa velejéig romlott Glafirája
és Varga Andrea ugyanazon az úton
épp csak elindult Lizavetája
ragyogó és félelmetes,
jelkép értékű páros.
De óhatatlanul megmarad bennünk
Csíki Orsolya árnyalt
eszközökkel megformált
Tyerentyevnája, Czintos József
ragyogóan megrajzolt öreg férje, s a
szerepüket a műfaj diktálta
torzításokkal nevettetve el–, vagy
túljátszó többiek is. A
rendezés ritmusa néhol lehetne gyorsabb.
A díszletek megteremtik a kívánt
hangulatot, a jelmezek pedig gyönyörű
jelképei a külsőségek
ellensúlyának, amelyek nélkül
a darab valósága elviselhetetlenül
pőrévé és kegyetlenné
válna.

Báthory Éva