Túlélni és elmesélni a holokausztot

Túlélni és elmesélni a holokausztot
Visszaemlékezni valamire, ami fájdalmat okozott, nagyon nehéz. Bóné Gabriella és Braun Viora mégis hetven éve meséli el mindazt, ami a holokauszt idején velük történt. Kötelességüknek tartják, hogy emlékezzenek azért, hogy az utánuk jövő generációk számára ne merüljön feledésbe mindaz, amit ők átéltek.


Megérkezem a váradi Zsidó Hitközségbe, a römiparti már elkezdődött, mikor odamegyek a két idős hölgyhöz, hogy megismerkedjünk. Kezet fogunk, akkor bele sem gondoltam abba, hogy a számomra olyan hétköznapi, és számtalanszor ismétlődő üdvözlési forma során olyan kezeket fogok meg, amelyek több mint hetven éve kétségbeesetten kapaszkodtak a marhavagonok rácsaiba, vagy amelyek pont hetven éve reménykedve fogták társaik kezeit, amikor megérkeztek a felszabadító csapatok. Közel egy órát beszélgetünk. Megismerek két személyt, két sorsot, melyekben mégis megannyi megegyező sorsfordulat van. Próbálok úgy kérdezni, hogy az ne tépje fel a sebeket, de hát ez nem lehetséges. Braun Viora, vagy ahogy barátai hívják, Ibi néni, megnyugtat, hogy a hetven éves évforduló miatt ez a hét így telt, valaki kérdezett, ők meséltek. És így volt ez most is: meséltek. Míg egyikük beszélt a deportálásról, a szelektálásról, a családtagok elvesztéséről, az auschwitzi borzalmakról, addig másikuk némán bólogat, suttogva teszi hozzá: „velem is pont így történt”. De hozzáteszik, ennek ellenére, minden egyes embernek megvan a maga története.

Deportálás

„Sokan máig nem ismerik el ezt, azt mondják, hogy mese. Ezért kell tudatni a közvéleménnyel, hogy ez igenis létezett, hogy megcsinálták velünk. Fontos, hogy ne fordulhasson elő többet ilyen” – szögezte le már a beszélgetés elején Ibi néni, majd mindketten elkezdtek mesélni. „Bóné Gabriella vagyok, Marosvásárhelyről származom, 16 éves voltam, mikor engem és az egész családomat elvitték Auschwitzba. Marhavagonokba zsúfoltak mindenkit, így vittek el Auschwitzba, ahol lezajlott a szelektálás”. „Margittára való vagyok, ahol a lakosság egyharmada zsidó volt. Itt mindannyiunkat egy csizmadia színbe gyűjtöttek össze, majd 1944-ben május 5–11. között hozták be a margittai zsidóságot Váradra. A váradi zsidó lakosságot a városban elkerített gettóban zsúfolták össze, de a vidékieket két helyre vitték: a téglagyárba és egy deszkagyárba, ami a jelenlegi Rogériusz negyed területén volt. Minket ide hoztak, és a deszkákon aludtunk. Ekkor tizenhét éves voltam. Körülbelül három hétig voltunk itt, ezután szállítottak fel bennünket be a marhavagonokba, 70-80 embert egy vagonba. Már itt megkezdődött nem csak a fizikai, hanem a pszichikai fájdalom és a megalázás is. Képzelje el, hogy mi fiatal lányok is egy vagonban voltunk azokkal a fiúkkal, akik azelőtt udvaroltak nekünk, itt pedig egymás előtt kellett elvégezni a dolgunkat” – mesélte Ibi néni.

Koncentrációs tábor

Auschwitzba érkezéskor mindketten szinte azonnal elvesztették családjaikat: „a családom idősebb tagjait egyenesen a krematóriumba vitték. Együtt mentünk, de ott elválasztottak minket, többé már nem is találkoztunk. A nővérem és én együtt maradtunk. A három bátyám egy másik lágerbe került, ahol később meghaltak. Az életben maradtakat lágerekbe zsúfolták. Nem volt ágy, a földön aludtunk. Minden nap többször átszámoltak minket, hogy nem szökött-e meg valaki, pedig áramos kerítéssel volt körülvéve a tábor. Az étkezéskor is sorba álltunk, egy fazékból ettünk, majd a sorban következőnek továbbadtuk” – idézte fel a fájó emlékeket Gabi néni, Ibi néni pedig így emlékszik vissza: „pár nap vonatút után érkeztünk Auschwitz-Birkenauba, ahol kiszállítottak minket. Édesanyám még fiatal volt, 42 éves, de volt egy öt és egy tíz éves testvérem, ezért mindhármójukat balra vitték. Mi akkor nem tudtuk, hogy ez mit jelent, nem mondták el, hogy ne törjön ki a pánik. Azt mondták, hogy az időseket és a gyerekeket autóval viszik a munkahelyre. Később tudtuk meg, hogy mindazokat, akiket balra irányítottak, a gázkamrákba vitték, és holttesteiket elégették. Én jobbra mentem. A fürdő kamrákba minket is elvittek, csak ránk vizet engedtek, nem gázt. Levetettük a ruháinkat, amit egy csomóba hánytak, kaptunk RIF feliratú szappanokat, amelyeket zsidó emberekből csináltak, lenyírtak bennünket a német katonák. A fürdés után mindenki kapott egy ruhát találomra, ezután vittek minket a barakkokba”.

Gyári munka

Gabi néni Auschwitzból nővérével együtt a Siemens gyárba került. A gyárban a férfiak készítették az égőket, a nők pedig a körték feszültségét mérték. „A gyári munkának az volt az előnye, hogy kaptunk szobát, amiben ágy is volt, a koszt is sokkal jobb volt. Még él a gyártulajdonos, aki kiválasztott bennünket a munkára. Évekig kerestem, hogy megköszönjem ezt neki, tavaly találtam rá, írtam neki, és válaszolt. Három hónapja levelezek vele, nemrég meglátogattak”. Ibi néni egészen 1944 szeptemberéig volt Auschwitzban, „addig folyamatosan zajlottak a szelektálások, de sosem tudtuk, hogy mire választanak ki: a krematóriumba visznek vagy dolgozni. Egy szelektáláskor dr. Mengele előtt kellett elmenni meztelenül, feltartott kézzel. Mikor odaérkeztem hozzá, megkérdezte hány éves vagyok. Gondolkoztam, mit mondjak? Azt mondtam 18 éves vagyok, így meghagyták az életem, mert még tudtam dolgozni”. A szelektálás után Ibi néni a fallerslebeni Volkswagen gyárban dolgozott, itt vízi aknákat készítettek. A munka után a salzwedeli koncentrációs táborba vitték őket. „Volt mikor két hétig egyáltalán nem volt vizünk, a mellettünk levő faluban francia munkások dolgoztak, ők hoztak szekéren, hordókban vizet” – teszi hozzá.

Felszabadítás

Bóné Gabriella a bergen-belseni koncentrációs táborban volt, amelyet a brit hadsereg 1945. április 15-én szabadított fel. A nővérek nem tudtak azonnal hazaindulni, mert Gabi néni elkapta a tífuszt. A 1945-ös tífuszjárványba sokan belehaltak. Mikor meggyógyult, az angolok adtak helyet, ahol lakhattak, míg nem tudtak visszamenni Marosvásárhelyre. Salzwedelt (a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora), ahol Braun Viora volt, 1945 áprilisában az amerikai csapatok szabadították fel. „Az amerikaiak azt mondták, menjetek a német házakhoz is, és kérjetek enni. Sokan túl hamar ették a nehezebb ételt, és belehaltak a gyomorrontásba, hasmenésbe. Aztán mi is Bergen-Belsenbe kerültünk, de addig ide-oda adtak minket attól függően, hogy a terület éppen kihez tartozott. A csehekért már másnap jöttek autóbuszok Bergen-Belsenbe, hogy hazavigyék őket. Mi nem voltunk senkiéi: a magyarok azt mondták, hogy Erdély Romániához tartozik, a románok pedig azt, hogy ők nem deportáltak. Mikor a csehekért jöttek, leadtunk egy listát, hogy kik maradtunk ott, amit a román konzulátusra adtak le. A bátyám, aki hamarabb szabadult Auschwitzból, egy barátjával keresésemre indult, megszállt a konzulátuson, és onnan tudták meg hogy hol vagyunk. Mi végül illegálisan jöttünk haza. Az amerikaiaktól kapott cigarettákért cserébe utaztunk a vonatokon, így értünk Margittára. Az összes rokonságból ketten maradtunk meg”.

Háború utáni élet

Gabi néni és nővére egykori marosvásárhelyi lakásában akkor már mások éltek, az ottani zsidó hitközség adott egy szoba-konyhás lakást a testvéreknek. A hitközség közbenjárásával végül két év múlva kapták vissza házukat, amelyet addigra kifosztottak, semmijük sem maradt. A Hamlet család (Gabi néni lánykori neve) életben maradt tagjai a tükörgyárat is visszakapták utólag. A nővérek zsidó polgári iskolában tudták bepótolni az elmaradt tanévet. Majd Gabi néni pár év múlva férjhez ment, Nagyváradra költözött, itt pedig letette a mai Árkádia bábszínház alapjait. „Mindig szerettem a kultúrmunkát, gyerekként otthon is minden vasárnap előadtunk egy műsort a családnak, szomszédoknak”. Váradon bekerült az akkor még a színház keretében működő gyermekrészleghez, amely egy kis szobában működött. Rövid idő alatt felvirágoztatta és függetlenítette a bábszínházat, még Bukarestbe is elment, hogy személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dejtől kérjen egy buszt a bábszínháznak, mivel mindaddig szekéren járták a megyét a társulat tagjai. „Kaptunk egy teherkocsit, amit Kolozsváron átalakítottak autóbusszá, így tudtunk menni mindenfele, hogy kultúrát vigyünk a gyerekeknek. A bábszínháznál 14 évig voltam igazgató. Mikor visszavonultam, a megmaradt bábukat elkértem, és eltettem egy ládába”. Pár év múlva a város egy szabadtéri bábszínházat szervezett, amihez Gabi néni a régi bábukkal járult hozzá, azzal a feltétellel, hogy a műsort követően a bábukat szegény gyerekek kapják meg: „mert a bábuk csak akkor élnek, ha játszanak velük” – mondja. A visszatérést követően Ibi néni is nemsokára férjhez ment bátyja egyik régi barátjához, akit szintén deportáltak. Gabi néninek két gyermeke és két unokája, míg Ibi néninek két fia, egy unokája és két dédunokája van. Mindketten nagy büszkeséggel meséltek családjaikról.

Hogy lehet túlélni?

Arra a kérdésre, hogyan lehet túlélni a koncentrációs táborokban elszenvedett borzalmakat, azt felelték: „csak úgy, hogy higgyen az ember abban, hogy fel tud szabadulni, és hogy egyszer el fogja tudni mesélni. Úgy ahogy most mi is, hogy mit tudtak csinálni a németek a zsidókkal”. Braunné mai napig nem tud megnézni egy holokausztról szóló filmet, mert rémálmai vannak: „mindig azt álmodom, hogy a Gestapó üldöz, kiabálni akarok segítségért, de nem jön ki hang a torkomon. Az emberben sokáig benne marad a félelem”. Gabi néni visszatért Auschwitzba, hogy megmutassa a két gyerekének szenvedéseinek helyszínét. Ibi néni gyermekei és azok családjai elmentek ugyan Auschwitzba, de őt nem engedték a megrázkódtatás miatt.

Kitüntetés

Klaus Iohannis román államfő január 27-én állami kitüntetéseket adományozott a holokauszt-túlélőknek az auschwitzi koncentrációs táborban átélt szenvedésük előtti mély tisztelete jeléül. A román elnök a Hűséges Szolgálat érdemrend lovagi fokozatát átadta többek között Bóné Gabriellának és Braun Viorának is. A két idős hölgy elérzékenyült hangon mesélt erről: „nagyon meghatódtunk és meglepődtünk, az elnök egy nagyon szimpatikus ember, és persze nagy örömmel fogadtuk a kitüntetést, mégiscsak nagy dolog”.

P. Nagy Noémi