Tényleg a kulisszák mögülről

Tényleg a kulisszák mögülről
Tudja, miért nincs mostanában gongütés a váradi színházban? És azt, hogy ki dönti el, mikor kezdődhet az előadás? És hogy mi a helyzet a színpadi evéssel? Erről is beszéltek a Szigligeti társulat kulisszák mögötti dolgozói.

Egyszerűen eltűnt a gong a nagyváradi színházból. Ez is szóba került péntek este a várban, ahol ezúttal négy olyan meghívottja volt az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetés-sorozatnak, akik a kulisszák mögött dolgoznak. A Szent László Egyesület által  indított sorozat meghívottjai ezúttal Joó Emília (ügyelő), Körner Anna (súgó), Țentţea Katalin (súgó) és Vajda Zoltán (ügyelő) volt. A beszélgetést vezető Török Sándor a színfalak mögötti világról kérdezte őket – számos olyasmit tudakolva, amit vélhetően a nézők többsége is megkérdezne egy-egy “beavatottól”. Így derült ki például, hogy a színház felújításakor eltűnt a gong. Egyszerűen nincs meg. És mint Vajda Zoltán hozzátette, nem szükséges minden előadást ezzel indítani, de azért ma is lenne, ami megkívánná, és egyébként is, a gongütéssel kezdésnek megvan a maga hangulata. Utólag egyébként arról értesültem, hogy a gong azért nincs meg, mert az előző ügyelőé volt – eredeti, kínai gong –, és mint saját tulajdonát, munkaviszonya megszűnésekor hazavitte.

Penészes ritkaság

A moderátor egyébként elárulta: ő maga is tanult színjátszást Váradon. “Fiatal koromban Farkas Teri nénihez jártam, aki még ma is él, Gyergyószentmiklóson lakik” – mondta Török Sándor. Aki aztán arról kérdezte a meghívottakat, mi is az ügyelő feladata. Mint Joó Emília és Vajda Zoltán elmondta, lényegében az előadás felügyelője az ügyelő: az ő kezében futnak össze a produkció színpadra állításának szálai, ő felel azért, hogy minden készen legyen, elő legyen készítve és oda legyen készítve. A rendező a közvetlen főnöke, az ügyelő tartja a kapcsolatot a műszaki munkatársakkal, a kellékesekkel, a hang- és fénytechnikusokkal is. Nem utolsó sorban részt vesz az összes próbán. Nem úgy, mint a színészek, nekik nem kötelező az összesen ott lenni – viszont amelyiken kellene, de igazolatlanul hiányzik valamelyikük, például azt is az ügyelő listázza, és továbbítja a feletteseinek. Szintén az ügyelő az, aki eldönti, mikor kezdődhet az előadás: van ügyelőpult, tartják a kapcsolatot a kollégákkal, és amikor becsukják a nézőtéri ajtókat, és minden más is készen áll, akkor indítja az ügyelő a produkciót.

Biztosan azon is sokan elgondolkodtak már, mi a helyzet az ételekkel, italokkal, amiket előadás közben a színpadok fogyasztanak a szereplők. Az vélhetően nem újdonás már, hogy például pálinka helyett vizet isznak, borképpen teát, vagy más hasonló színű folyadékot, az viszont talán nem mindenki által ismert anekdota, hogy volt olyan váradi színész, aki a bort gond nélkül lehúzta, de amikor ehelyett egy liter teát kellett volna gyorsan meginnia a színpadon, közölte, hogy ő ezt képtelen megtenni. Egyébként ilyen, illetve más fogyóeszközöket csak az utolsó három próbán használhatnak a színészek, ami pénzbe kerül, az ugyanis nem áll rendelkezésre korlátlanul. Körner Anna súgó elmesélte: amikor a nyolcvanas években, a diktatúra legdurvább hiánygazdálkodási korszakában turnéztak Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjával, abban kolbászt kellett ennie az egyik szereplőnek, ami akkoriban hiánycikk volt. Valahonnan mégis szereztek akkor közismert “kilencven lejes kolbászt”, de amíg három hétig turnéztak vele, nem tudtak másikat venni, és az áru megpenészedett – így többször láthatták a színészek, hogy a kellékes a penészt sikálja le arról a kolbászról, amiből aztán a színpadon harapdálnia kellett a szereplőnek: “nagy öklendezések közepette, de rávette magát, nem volt más megoldás”.

És ha már a súgóknál tartunk: jó ideje nem használnak már súgólyukat, helyette a színpad valamelyik oldaláról, a függöny mögül súgnak. Hol egyikük, hol másikuk dolgozik, így szinte nem is találkoznak. A próbafolyamatot viszont ők is végigdolgozzák. Egy-egy előadást átlagosan másfél hónapig próbálnak, sokszor naponta reggel és este is van próba. Țentea Katalin elmondta: komoly munka ez, és együtt élnek a darabbal, mire a színpadra állítható.

Az előadás előtt minden szereplőnek ott kell lennie, legalábbis a szabályok szerint – nincs tehát olyan, hogy akinek mondjuk csak a darab végén van rövid jelenése, az  később megy be. A színészek bárhol tartózkodhatnak az épületben a színpadra lépésükig, persze többnyire az öltözőikben, vagy azok környékén vannak, az ügyelők pedig általában kétszer jeleznek nekik, kétszer hívják őket a belső rendszeren, mielőtt az adott színésznek színpadra kell lépnie, és ha ekkor sincs meg, akkor utána mennek az épületben.

És hogy hogy vannak a rendezőkkel? Mint elmondták, munkájuk egyik szépsége, hogy gyakran van benne változás, másfél-, kéthavonta új rendező érkezik, de a darab az új, az azzal dolgozók egy része is. Sokszor megesik, hogy ha jó a rendező, barátságok is kialakulnak, ha azonban rossz, akkor naponta bejárni is stresszes abban az időszakban, amíg vele dolgoznak. Vajda Zoltánnak például van “feketelistája” is, azokról, akikkel nem szeretne újra dolgozni, ez 3-4 névből áll, de persze nem mondta el, kik vannak rajta. Egyébként az idősebb színészek állítják: annak idején a társulatoknál leggyakrabban az ügyelők voltak a Securitate besúgói, mivel munkakörülnél fogva nekik hivatalból mindenről tudniuk kellett a színházon belül.

Nem vágynak rivaldafénybe

A színfalak mögött dolgozók vágynak-e arra, hogy a színpadon villogjanak? Ez változó. A meghívottak erről is beszéltek, amikor egy kicsit saját magukról is szóltak. Körner Anna például egy időben próbálkozott vele, de nem sikerült; a többiek statisztaként mind voltak színpadon, régebben gyakrabban is, de azt mondják, főleg a lámpaláz miatt nem érezték úgy, hogy ott is folytatnák. Viszont fontos magánéleti kapcsolatokat hozott a színház világában valóü tevékenység. Körner Anna számára is, de Țentea Katalin is azt mondta, ott ismerte meg későbbi párját. Joó Emíliának viszont az egyik vágya teljesült a munkájával, ugyanis mindig is a kultúra világában szeretett volna tevékenykedni. Vajda Zoltán viszont gépészmérnökit végzett, és amikor három év után – saját szavai szerint – már menekült a gyári monotóniából, 1996-ban díszítőnek jelentkezett a színházhoz, és így kezdte. Hozzátette: sok a mérnök alapképzettségű a színház világában, “például a magyarországi színikritika krémje is kockafejű mérnökökből áll”.

Szeghalmi Örs



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter