Telegdről Észak–Írországba, avagy nem nagy ügy az utazás

Telegdről Észak–Írországba, avagy nem nagy ügy az utazás

Bihar megye – Nemrégiben a bel- és
külföldi média is nagy terjedelemben
foglalkozott azoknak a cigányoknak az
esetével, kiket
Észak–Írországban
„molesztáltak”, és utána
hazatoloncoltak. Kiderült, nekik nem nagy ügy az
utazás.


Magát a hírt minden
újságolvasó,
tévénéző ismeri, így
nem kell különösebben
részletezni: a helyiek rátámadtak
az általában koldulásból
és lopásból élő
cigányokra, akiket templomokba
menekítettek a hatóságok, majd
hazaküldtek. Néhányan
Telegdre tértek haza, ott
próbáltunk érdeklődni
felőlük. Mint kiderült, a
városban két telep van, egy az
állomás mellett, egy a Sebes
Körös
völgyében. Most
utóbbiak közül kerültek ki az
érdekeltek, de nem igen beszélnek
kalandjukról. Állítólag
vajdájuk tiltotta meg nekik, hogy szóba
álljanak a sajtóval. Néhány
elejtett mondatból azért mégis
lehet némi képet alkotni róluk, de
előtte lássuk, hogyan is alakult a telegdi
román cigányok története,
miért van ellentét a két telepen
élők között.

Egy kis történelem


Tavaly ősszel részese voltam a telegdi
iskolában tartott egyik rendezvénynek,
melyen a cigány diákok táncot
adtak elő. A kivülálló
szemlélő semmi rendkívülit nem
fedezhetett ebben fel, ám megtudtam,
mégis van valami: a két telepen
élő gyerekek közösen
léptek fel, ami nagy szó, egy
lépés lehet a felnőttek
kibékülése felé. De min
vesztek ilyen halálosan össze? A
kérdésre Filip
József
alpolgármester adta meg a
választ, aki 1962-től matematikát
tanított Telegden, 1990 és 2007
között pedig igazgatója is volt az
iskolának, így jól
emlékszik a történetre. Még
1965 előtt csak magyar muzsikus cigányok
éltek Telegden, abban az évben
költözött oda egy
Rév melletti faluból egy
bizonyos Rostaş család, a
maga 50 kölüli tagjával,
az állomás mellé.
Néhány év múlva a
közben is gyarapodott familia
kettévált, egyik részük
Pósalakára telepedett
át. Már akkoriban is a koldulás
volt (egyik) fő megélhetési
forrásuk. Nagyváradra jártak be, a
kicsik a nagyobbaktól lesték el a szakma
fortélyait.

A nagy verekedés


A telegdiek az 1977-es
népszámláláskor már
mintegy 700 voltak, a
számlálásban részt
vevő Filip József emléke szerint
volt olyan asszony, aki 32 éves korára 13
alkalommal szült, és minden gyereke
életben volt! A hetvenes évek közepe
hozta meg a nagy változást: akkor volt az
a máig emlékezetes „nagy
verekedés”
, melynek nem csak
sebesültjei voltak, de egy halott is. A vesztesek
a további fenyegetések elől
elmenekültek, házaikat le is
rombolták. Új lakhelyet keresve
egészen a Szovjetunió (ma Ukrajna)
határáig mentek, de mivel sehol nem
maradhattak meg, 3 hét után
visszatértek, újfent
Pósalakát szemelve ki, ahol azonban a
lakosság, rosszat sejtve, kaszával
és vasvillával felfegyverkezve fogadta
őket. Nem tudván hova menni,
Nagyváradon, a Kommunista Párt
székhelye (később RMDSZ
központ, ma a Partiumi Egyetem
épülete) előtt táboroztak le.

Egy telep itt, egy ott


Ez persze nem maradhatott annyiban, az elvtársak
kidták a parancsot, hogy az
állampolgároknak lakás kell. Egy
ideig a telegdi régi iskola 4 termébe
szállásolták a mintegy 40
személyt
, majd parancsra megejtett
közmunkával a Körös mellett
telepet építettek nekik, melyet csak a
milícia
„rábeszélésére”
foglaltak el. De nem maradtak sokáig: pár
hónap múlva egy család
házat vett a közeli magyar
cigányoknál, és rövid
időn belül a többiek is
„beszivárogtak”
melléjük, az addigi lakosok pedig
inkább elköltöztek, be a
városba, vagy Váradra. Így lett
tehát egy telep az
állomásnál, egy a
folyóparton, és az egykori
verekedés nehéz öröksége
máig öröklődik
nemzedékről nemzedékre.

„Tudja, hogy van…”


Visszatérve az
Észak-Írországi
kalandra, azok a cigányok, kikkel pár
szót váltottam, nem is igen értik,
mi ez a felhajtás
körülöttük, hiszen nem
először voltak ott, nem is
utóljára. A nagy
médiakörítést kapott eset
Belfastban történt, de ennek
részleteiről szinte semmit,
újdonságot pedig végképp
nem tudtam meg. Mint említettem, ebben a
vasútállomás
környékiek közül voltak
páran érdekeltek, tiltakoztak is a
folyópartiak, hogy ez nem az ő bulijuk
volt. Közülük senki nem volt ott,
különben is, ők Dublinba
járnak. Ezt olyan magától
értetődő
természetességgel közlik, mint ha
csak arró lenne szó, hogy melyik nap van
a piac. De csak kell élni valamiből ott is.
De miből?, kérdeztem. „Tudja,
hogy van ez”
, kacsintott rám egy
kisnövésű, de izmos fiatalember,
kezével olyan jelet mutatva, amit lehet
kéregetésnek, de lopásnak is
venni. Esetleg mindkettőnek.

Lehet Portugália is


Egy fiatal nő viszont
portugáliai
útjáról beszélt. Ő
már 3 éve ottlévő
testvére mellett dolgozott 1 évig. Mondta
is melyik kisvárosban, és én meg
még szinte restelkedtem, hogy pont azt nem
ismerem. Állítja, összesen 5
évre
érvényes
papírja van, így vissza is fog menni.
Nincs kétségem, és affelől
sem, a többiek is. Pedig vannak, akik igen csak
azon fáradoznak, hogy olyan
körülményeket teremtsenek nekik, hogy
inkább maradjanak itthon. Egy angliai
alapítvány olyan, iskolával,
egészségügyi központtal,
saját mentővel, imaházzal
ellátott központot épített az
állomási telep közelépen az
ott lakóknak, hogy a városiak csak
irigykedhetnek rá. A haszonélvezők
kicsivel odébb a hagyományosnak
nevezhető körülményeik
között élnek…


A belfasti események egy percre reflektor
fényébe állították a
telegdi cigányokat is. Azóta a
reflektorokat tovább fordították.