Szőcs Kristóf zongoraestje

A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) meghívására lépett fel szerdán este a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen Szőcs Kristóf zongoraművész.

Szőcs Kristóf 1992-ben született Kolozsváron, ott kezdte tanulmányait Búzás Pál tanárnál, majd 2012-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián folytatta Kemenes Andrásnál. Erdélyszerte koncertezett már, Váradon is fellépett. Jelenleg másodéves hallgató. Műsorán négy darab szerepelt. Először meghallgattuk Robert Schumann g-moll Szonátáját (op.22, 1835). A szerző hosszú éveken át érlelte művét. Muzsikája nagyon is egyéni, az átlagtól elütő megoldásokat tartalmaz. Az első tételben (Amilyen gyorsan csak lehet) nemcsak a dallam, a ritmika jellegzetes, hanem a belső mozgás, az elbujtatott lüktetés változatossága is. A második tétel (C-dúr) közelebb áll Schumann megszokott dallamvilágához és zongorastílusához. A Scherzo négyütemű fanfárszerű bevezetés után indul meg, ami rendkívüli technikai ügyességet kíván az előadótól. A negyedik tétel végletes gyorsaságú, amelynek a befejező kódája visszatér az első tétel dallamvilágához. Szőcs Kristóf kiválóan képzett technikával adta elő a művet, nagyon közel hozta a hallgatósághoz a schumanni zenei világot. Felszínre tudta hozni az idézett lüktetés változatosságát, a II. lassú tételben sajátos költőiséggel mintázta meg Schumann gondolatait. Ez a líraiság emlékeztet Paul Verlaine Őszi chanson című versére. A harmadik tételt hibátlanul adta elő, akárcsak a IV. tétel kódájának végtelen gyorsaságú kadenciáját is.

Az átélés hitelessége

Ezt követően Demény Attila kolozsvári zeneszerző Tíz zongoradarabjából hatot szólaltatott meg váradi bemutatóként. E miniatűr zongoradarabok esőcseppszerűen hozta felszínre a bánatos őszies hangulatvilágot, kifejezve a szerző modern felfogásban komponált belső szorongását. Ezt Liszt h-moll Szonátája követte (1852-53, bemutató 1857). A mű ajánlása Robert Schumannak szól. Szőcs Kristóf a minden képzeletet felülmúló, fenséges, a lélek legmélyéig ható zenét igen kivételes játéktechnikával szólaltatta meg. Ráéreztetett a harmonizálás kivételességére, expresszivitására, és egyben megfogalmazta a minden külső hatásról lemondó sötét hangszínű kódát. Felszínre hozta a mű szinte diabolikus, egyben vallásos érzésvilágát is. Befejezésül Bartók Két román táncát adta elő (op.8/a, 1909-10 Allegro vivace; Poco allegro). Bartók felhasználja a Biharban gyűjtött román népzenei elemeket, de a mű nem népzenei jellegű, hanem Bartók leleményére támaszkodik. Itt is rendkívüli igényességet vár el a szerző az előadótól, gondoljunk a szélsebes kódára, vagy a második tételre, amelyben már felfedezhető a román népzene őserejű eleme, ami az Allegro barbaro felé mutat. Szőcs Kristóf ezt a modern alkotást a megkívánt drámaisággal és hangerővel adott elő. A kamarakoncert közönsége lelkes tapssal adózott a fiatal művész tehetsége előtt.

Tuduka Oszkár