Szitkozódó cowboyok mozgásszínháza

Szitkozódó cowboyok mozgásszínháza
Ismét Váradon vendégszerepelt a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely, mely ezúttal egy westernparódiát mutatott be szombaton este a színházban. A Jó, a Rossz és a K**va anyád című előadás iránt meglepően nagy volt az érdeklődés.

A mozgásszínházi produkciókat – így az M Studio darabjait is – általában a Szigligeti Stúdióban szokták megtartani kisebb közönség előtt, ezúttal azonban a színházban kerítettek sort a bemutatóra, igen nagy érdeklődés mellett. Kérdés, hogy a mozgásszínház mint műfaj lett ennyire népszerű a váradiak körében, vagy a nálunk rendszeresen fellépő M Studio ázsiója nőtt meg, netán a westernt és a közönségességet sejtető cím (A Jó, a Rossz és a K**va anyád) keltette olcsó és könnyed szórakozás reménye csalt el annyi embert szombaton este a színházba. Egyes nézők megnyilvánulásait hallva kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ez utóbbi a helyes feltételezés, ugyanis a darab elejétől kezdve egyesek hangosan kommentálták a látottakat, hallottakat, mintha legalábbis otthon a tévé előtt ülve, szotyolát ropogtatva valamelyik tévéműsort bámulták volna, nem törődve azzal, hogy rajtuk kívül vannak még jópáran a nézőtéren, akiket feltehetőleg egy cseppet sem érdekelnek mások gonoszkodó, igénytelen beszólásai. Nagyon furcsa és kellemetlen volt ilyesmit a váradi színházban megtapasztalni, reméljük nem egy trend kezdetét jelzi ez.

Halandzsadarab

De essen szó magáról az előadásról is. Már a nyitójelenet nyilvánvalóvá teszi azt, hogy A Jó, a Rossz… a címével összhangban egy viccesnek szánt westernparódia: a Jó, a Rossz és a Csúf című film közismert zenéje csendül fel, miközben egymással szemközt álló cowboyok párbajozni készülnek, de a hosszas rákészülést nem egy drámai élethalál harc, hanem komikus pisztolyforgatás és egy összevissza lövöldözés követi. Ez a bohókás felütés megadja az alaphangulatot egy többnyire vidám komédiázáshoz, amelyben sok vicces ötlet, geg, parodisztikus komolytalankodás késztet nevetésre, azonban a produkció érzésem szerint nem áll össze egységes előadássá. A jelenetek úgy hatnak, mintha tetszőlegesen követnék egymást, egyes jelenetek és táncos motívumok fölöslegesen ismétlődnek, és bár a történet szempontjából nyilván minden mozdulatsornak van szerepe, mégis a hamar redundánssá váló ismétlődések összességében az ötlettelenség bélyegét sütik rá az előadásra. Ezúttal a táncosok mozgáskoordinációját sem éreztem olyan precíznek, mint az M Studio korábban Váradon látott előadásaiban, ez is egy kissé slampossá tette az összhatást. A szereplők olykor-olykor halandzsáznak, és ebből a rizsából csak az előadás címében kipontozott szitkozódást lehet kivenni olykor, ami egyszerre tűnt indokolatlannak és hatásvadásznak, elvégre a szitkozódásra késztető dühöt, haragot a gesztusok, a mozgás nyelvén kellett volna kifejezni, de az alkotók vagy a maguk kifejező erejében, vagy a közönség befogadóképességében nem bíztak eléggé, netán csak könnyen nevetésre akarták késztetni a nagyérdeműt. Ez egyébként sikerült is, mert a nézők mindannyiszor hangosan felnevettek a szitokszó elhangzásakor, de amit ezzel nyertek az alkotók a réven, elvesztették a gáton, mert nagyon beszűkítette az alkotás értelmezési lehetőségeit az a puszta tény, hogy az egész előadásnak csupán egy vulgáris szókombináció volt az egyetlen értelmes nyelvi üzenete. Ha a Fehér Ferenc rendezte produkció nem csak a western műfajának paródiája kívánt lenni, hanem önironikus viszonyulás is mind a western, mind a mozgásszínház műfajához, akkor pozitívabban lehet megítélni ezt az alig egy órás műsort, ha azonban nem volt benne önreflexió – ezt a látottak alapján nem tudtam eldönteni –, akkor A Jó, a Rossz és a K**va anyád nem volt más, mint egy öncélú, tartalmatlan játszadozás, avagy a valóvilág közönségének készített ajándék.

Pap István