Színjáték a dühöngőszobában

Színjáték a dühöngőszobában
Nagyvárad – Egy Witkiewicz klasszikust, Az őrült és az apácát mutatta be a Stúdióban szombaton este a nagyváradi Szigligeti Társulat.

Egy ráccsal körülvett, őrülteknek való szoba. Ezt látja a néző, amint elfoglalja helyét a stúdiószínpad nézőterén. Majd rövid zenei felvezetés és elkezdődik az előadás, melyben két orvosprofesszor, dr.Burdygiel (Dobos Imre) és dr. Grün (Dimény Levente) valósággal hadakoznak a betegért, akiben mindketten saját tézisük megtestesülését látják, és mindketten a maguk elképzelsését szem előtt tartva mennek bele abba a kísérletbe, hogy a fiatal Anna nővér (Ababi Csilla) “kezelje”  Walpurgot, a költőt (ifj. Kovács Levente). De a próbálkozás az orvosok által előzetesen nem várt fordulatot vesz: az apáca nagyon hamar levedli a szentéletű mázt, odaadja magát az őrült költőnek és ezzel elindítja saját kálváriáját. A rendkívül drámai alapszituációból sorjában bontakozik ki a szereplőknek az őrülthöz és az őrülethez való viszonyulása, és az előadók kíméletlenül viszik végig a nézőket ezen a felismerésekkel teli úton.

Energikus

A színészek nem spóroltak az energiával az alakok megformálásában, az erőteljes színészi játéknak meg is lett az eredménye, hiszen hiteles alakok születtek a színpadon. Ifj. Kovács Levente különösen kitett magáért, testi épségét is alig kímélve alakította a kényszerzubbonyba csomagolt Walpurgot, akiről a darab folyamán kiderül, hogy cseppet sem őrültebb az őt körülvevő, de normálisnak tekintett embereknél. Az előadás során előfordult, hogy a színészek a túljátszás határáig mentek, de a határon érzésem szerint nem léptek túl, talán Kovács Levente darab eleji forgolódását leszámítva. Vadas László rendező érdemének tudom be azt, hogy addig engedte a színészeket elmenni, amennyit a Witkacy darabok még jól elbírnak, és az is fontos, hogy a színészek az utolsó percig fenn tudták tartani az előadás intenzitását. Azaz keményen megdolgoztak a vastapsért.

Hókusz-pókusz

A darab kidolgozásában a részletekre is odafigyeltek, utalok itt elsősorban a két ápoló (Herman Ferenc, Kiss Csaba) groteszk alakjaira, akiknek csak epizódszerep jutott, de azt hatásosan produkálták. Úgy tűnik, hogy a már letisztult, többszöri értelmezésen átment, még mindig modern, de már klasszikusnak számító darabokat, köztük ezt is, jobban érzik a váradi színészek, mint a jelenben született, új, még kiforratlan koncepciójú drámákat, lásd Sahryari művet. Végezetül még csak annyit, hogy a darabnak váratlan, igazi David Copperfieldes vége van, de hogy az milyen, nem árulom el, győződjön meg mindenki maga arról, hogy igazat mondtam-e.

Pap István