„Szerettem iskolába járni”

„Szerettem iskolába járni”
Nagyvárad- Az Erdély Online kérésére Perecz-Simó Annamária tanítónő, a Diákokért Egyesület elnöke emlékezett vissza arra, hogyan készült élete első iskolai napjára, miért szeretett iskolába járni.

Elmondása szerint nagy izgalommal készült az első iskolai napra, talán annak is betudhatóan, hogy van egy nála három évvel idősebb bátyja, aki természetesen akkor már iskolás volt. Nagyon szerette volna tehát, hogy elkezdődjön már végre a suli, s az iskola iránt érzett szeretete a későbbiekben is megmaradt, valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az oktatói pályát választotta. „Azon ritka gyermekek egyike voltam, aki szívesen járt iskolába, és ugyanígy tanulni is szerettem”- emlékezett vissza. Megjegyezte: szinte csak „iskolásdit”, illetve „tanítónénisdit” játszott kisebb osztályos korában, mintha a lelke mélyén valahol már ekkor tudta volna, hogy felnőtt korában tanítónő lesz belőle. Szeretett írni, ezért sajnálja egy kicsit, hogy a technikai fejlődésnek betudhatóan napjainkban már kevesen írnak kézírással, mindenki a számítógépet használja. Az akkori 17-es számú Általános Iskolába járt, Ájj Juliánna tanítónő osztályába: közel lakott a tanintézményhez, ezért mindig egyedül ment iskolába, amire nagyon büszke volt. Az egyedüli dolog, ami talán zavarta az iskolában, hogy nagyon sokan voltak az osztályában, 42-en. Ő még nem töltötte be 6-ik életévét, ami egy kicsit problémát jelentett, és termetre is ő volt a lányok közt a legkisebb, lévén alacsony növésű gyermek, amiatt viszont boldognak érezte magát, hogy volt még egy nála is kisebb fiú. Őket a tanító néni mindig az első padba ültette, és torna órákon is a sor végén kellett álljanak.

A leendő osztálytársai közül egyébként szinte senkit sem ismert, mivel egy olyan környékén lakott, ahol román gyermekek éltek. Magyar gyermekekkel tulajdonképpen csak az iskolában kezdett el játszani, viszont később ez előnyt jelent számára abból a szempontból, hogy könnyebben elsajátította a román nyelvet.

Pionírság

– Az első osztály végén tanévzáró ünnepséget tartottunk, mely alkalomból magyar táncokat adtunk elő. Nagyon élveztem, mint ahogy azt is, hogy én voltam a Cs betű Móra Ferenc Zengő ABC-jében. Élveztem azt, hogy már tudok olvasni, ismerem a betűket, és elvégeztem az első osztályt, ami engem nagy örömmel töltött el- idézte fel első iskolaévét Annamária. Hozzátette: később számára nagy élményt jelent még a pionírság, és sajnálja, hogy most nincs. Persze lehet, hogy nem abban a kivitelezésben kellene megoldani, ahogy 25-30 évvel ezelőtt, de örökre bevésődött az emlékezetébe az a pillanat, amikor pionírrá avatták, ahogy ezt ki kellett érdemelni. Nekiültek tanulni, és különböző tevékenységeket végeztek, ami „olyan jó dolog volt”. Motiválva voltak az akkori gyermekek, mert kellett tegyenek valamit azért, hogy elismert pionírok legyenek, hogy elérhessenek bizonyos szintet, rangot. Büszke volt a vörös nyakkendőjére is, fogalma sem volt arról, hogy ez a kommunizmust jelképezi. Gyermekként csak azt érzékelte, hogy a nagyobbaknak már van, mert ők ezt kiérdemelték, neki pedig még nem volt.

Annamária hangsúlyozta: szeretettel emlékezik vissza a tanító nénijére is, nagyon aranyos volt. Amúgy két olyan osztálytársa is volt, akikkel együtt járta ki a tizenkét osztályt, egészen az érettségéig. Sőt, bár az I-IV. évfolyamokon még nem jártak egy osztályba, ötödiktől már osztálytárs lett azzal a fiúval, aki jelenleg a férje, így tényleg elmondható, hogy szívesen emlékezik vissza iskolás éveire (is).

Ciucur Losonczi Antonius