Szeretek odafigyelni a színészekre

Szeretek odafigyelni a színészekre
Nagyváradon rendezi meg saját, A fiú című drámáját Forgách András, író, fordító, rendező. A pénteki bemutató előtt beszéltünk az alkotóval a darabról, nagyváradi tapasztalatairól és a színházi világ helyzetéről.

 

Hogyan került kapcsolatba a nagyváradi Színházzal?

Több mint tíz éve Szabó K. István Székelyudvarhelyen megrendezte egy darabomat, amit Cocteau regényéből, a Vásott kölykökből írtam. Elmentem a bemutatóra, és akkor összebarátkoztunk Istvánnal. Egy-két éve újra jelentkezett, amikor Chicagóban rendezett, és akkor kérdezte, hogy van-e valami angol nyelvű darabom. Később újra jelentkezett azzal, hogy van a magyar drámát támogató Katona József pályázat, amelyre be szerette volna nyújtani egy új darabomat. Elővettem A fiút, amit öt éve írtam, és elküldtem Istvánnak. Tetszett neki.

Mit érdemes tudni elöljáróban a darabról?

Egy idős házaspár érkezik meg egy vidéki vendégházba, ahol csak ők a vendégek. Ötven évnyi házassággal a hátuk mögött már nem nagyon bírják egymást, és érezzük, hogy valami történik majd kettejük között. Megérkeznek a faluba, ami általában egy idilli helynek számít, de kiderül, hogy ezúttal nem az. Feltűnik egy drogos srác, akit keresnek, aki szökésben van, aki búcsúlevelet hagyott hátra, talán lopott is. És ott van ez a rendkívül művelt, finom fővárosi öregasszony, aki megpróbál segíteni a fiún. A darabom lényegében arról szól, hogyan nem tudunk segíteni egymásnak, pedig lenne rá alkalom.

Milyen tapasztalat volt együtt dolgozni a váradi színészekkel?

Rendkívül jó tapasztalataim vannak az itteni színészekkel; nagy alázattal és nagy munkabírással dolgozott mindenki. Délelőtti és délutáni próbák is voltak, és elég sokszor tudtam próbálni az eredeti helyszínen, a stúdióban. Szerencsém volt, mert elég bonyolult itt a helyzet, hiszen osztozni kell a helyen a román társulattal. Azt érzékeltem, hogy a színészek fogékonyak voltak az én gondolkozásomra. Külön kiemelem Fábián Enikőt, akire ez a próbafolyamat nagyon nagy terheket rakott. Egy érdekességet is elárulok: két címszereplő fiú van, Hunyadi István és Varga Balázs, akik teljesen más felfogásban játszanak. Tehát nem lekettőzésről beszélünk a szó szoros értelmében, hanem mindkét színész hozza a saját világát, és annak a mentén épült fel a szerep. Ezáltal a váradi közönség tulajdonképpen két előadást láthat, variációt egy témára. Fábián Enikőnek két teljesen más koncepciójú jelenetekben kell majd játszania két egymást követő estén.

Milyennek látja a nagyváradi magyar színház helyzetét?

A társulat érlelődőben van, de talán még nincs teljesen készen. Szabó K. Istvánnak van elképzelése arról, milyen társulatot képzel el. Nagyvárad korábban, legalábbis Magyarországon, nem volt rajta azon a színháztérképen, amin ott volt Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, de most mintha visszakúszna erre a térképre, annak köszönhetően, hogy István nem csak a közönség számára kedves zenés műveket akar játszani, hanem olyan bonyolult, problematikus és modern darabokat is, amelyek leplezetlenebbül mutatják meg a társadalom igazi arcát, hiszen elég három percig beszélgetni akár Nagyváradon is valakivel, és nem föltétlenül vidám történeteket fog hallani az ember. Természetesen én nagyon szeretem a My Fair Ladyt is, apám kedvenc darabja volt, otthon állandóan azt énekelte, de szükség van olyan művekre is, amelyek nehezek, problematikusak, és másféle odafigyelést igényelnek a színészektől is.

Váradi tartózkodása esetleg inspirációs forrásként is szolgálhat?

Én azért örülök ennek a munkának, mert nem egy napra, egy hétre, hanem fél évre szeretek valahova elmenni. Mondjuk Váradon két hónapig tartózkodtam, megszakításokkal, de szépen-lassan egyre több mindenkit megismerek, és nem csak színházzal foglalkozó emberekkel találkozom, vannak a városban bejáratott útvonalaim. Teljesen másképp látom most az erdélyi magyar, valamint a román-magyar problematikát, amit Pestről nem lehet érzékelni. Ebben a vonatkozásban tanulságos az, ahogy ez a színház működik. Itt van egy román és egy magyar társulat, de egymás produkcióiban nem játszanak, nem is nagyon van idejük megnézni egymás bemutatóit, miközben közös épületet használnak. Ez egy nagyon furcsa helyzet, erről igazán lehetne írni egy darabot, hogy ugyanazt a teret hogyan használja két társaság, akik legfeljebb csak köszönnek egymásnak. Figyelem azt is, milyen a kapcsolat román értelmiségiek és magyarok között, ami sokkal jobb, mint ahogy azt mi feltételeznénk. Tudom, hogy ez nem mindenütt jellemző, mert gyakran fordított a helyzet. Látom azt is, amikor van dialógus, és azt is, amikor egyáltalán nincs dialógus a közösségek között. Azt is érzékelem, hogy a magyar közösség is érzékeny, ezért úgy húztam a darabomból, hogy ne sértsem a helyi közönség érzékenységét egy esetleg durva nyelvezettel. Pesten a saját közegemben vagyok, ott nem kell folyton figyelni, merre, hova lép az ember.

Közönségfüggő az, hogy egy darabját hogyan dolgozza át?

1976 óta dolgozom színházban, és megtanultam, hogy vannak mindenféle érzékenységek. Én szeretem a színházban a provokációt is, és nagyon szeretem az olyan előadásokat, ahol én is zavarba jövök, ez összefügg a professzionalizmusommal és a művészetről alkotott világképemmel, de pragmatikus vagyok. A fiúban átírtam mondatokat: volt, hogy a színészek nem az én szövegemet mondták a próbán, mert épp nem jutott eszükbe, viszont egy jobbat mondtak helyette, akkor azt beírtuk a darabba, ami persze nem változtatja meg az egész felépítését. Szeretek odafigyelni a színészekre. Én nem tanultam rendezőmesterséget, hanem tizenöt éve egyszercsak felkértek egy darab rendezésére Magyarországon, és azóta megtanultam, hogy a mesterségnek a legfontosabb része a színművészekkel való kommunikáció. Persze az is fontos, hogy legyen víziója a rendezőnek az előadásról.

Mennyiben jelent nehézséget saját darabot rendezni?

Eddig az volt az elvem, hogy saját darabomat nem rendezem meg először, mert azt akarom látni, hogy mit csinál vele valaki más. Most előállt az a helyzet, hogy István ragaszkodott egy új darabhoz, amit én rendezzek, így szólt a felkérés. Nagyon mélyen tudom, hogy miről írtam a művemet, de ez néha akadálya is lehet annak, hogy plasztikus forma szülessen, most megpróbálok ezen felülemelkedni, húzok a darabból, sőt, ellene dolgozom néha. Nagyon jó, ha ellentétes vélemények csapnak össze egy színházi előadás megszülésénél, ez fontos része a színházi munkának.

Ön kritikusként is tevékenykedik, ez a tény miképpen befolyásolja rendezői munkáját, mennyire kritikus önmagával szemben?

Általában jobban tűröm, ha kifogásokat olvasok, mint hogyha dicsérnek. Ez nem álszerénység, mert létezik egy belső konfliktus: a világ elé kilépés és az elrejtőzés igénye között, mert alkatilag olyan vagyok, hogy inkább elbújnék, és inkább írnék, nem színházat csinálnék. Ha én kritikát írok, sohasem pocskondiázok egy előadást, megpróbálom megérteni az alkotói szándékokat. A színházba véletlenül kerültem, nem akartam soha rendező, dramaturg, drámaíró lenni, ám az első munkahelyem színház volt, és onnantól kezdve benne voltam az örvényben.

És nem tudott már szabadulni, mert beszippantotta ez a világ?

Egyrészt tényleg van ilyen varázsa még egy rossz színháznak is, mert annyi oldalát mutatja a valóságnak. Ha az ember bemegy a hivatalba, akkor a hivatalban van, de ha bemegy a színházba, akkor ott van a portás, aztán ott van a hivatal, de ott van a színpad is, ami a világnak a tükrözése, és vannak a kellékesek, a súgók, aztán van maga az előadás, ahol a valóság megsokszorozódik, és ennek valóban van egy drogszerű hatása. Az is igaz, hogy miután elég hamar elkezdtem színdarabokat írni és fordítani, viszonylag gyorsan sikerem lett, aminek következtében újabb és újabb munkákra kértek föl. Pénzt kellett keresni, és kapóra jött, hogy az irodalomhoz közel tudok maradni, ugyanakkor jobban keresek, mint ha cikket írok. Ez is szerepet játszott abban, hogy elég sok darabot lefordítottam, írtam és végül rendeztem.

Folyamatosan aktuális a kérdés: milyen sors vár a színházra?

Politikai hovatartozástól függetlenül egy kapitalista szemlélet kezd eluralkodni a művészetben is, Európában legalábbis, amit én nagyon helytelenítek. Ez arról szól, hogy minél több néző jöjjön be a színházba, és minél drágább jegyeket adjanak el. Pedig egy olyan előadás, amit csak tizenhatan láttak, szellemi értelemben gyakran jelentősebb, mint amivel meg lehet tölteni hússzor a Vígszínházat. Jó lenne, ha a színházvezetőknek Európában nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy mennyibe kerül a reflektor, a villanyszámla, hanem a művészetre koncentrálhatnának. Én nem mondom, hogy nem fontos az, hogy megteljen a színház, de az állami támogatás és a szponzorálás nem arra szolgál, hogy pénzt keressünk vele, hanem arra, hogy nagyon fontos dolgokról nagyon magas színvonalon, nagy odaadással beszéljünk, és rendkívül fájdalmas lenne, ha ez eltűnne.

Mi lesz következő munkája?

Holnap lesz az olvasópróbája egy olyan darabomnak, amit Szerb Antal Utas és holdvilágából írtam. Van a darabnak egy hosszú változata, ebből eddig két változat is született, egy Zalaegerszegen, egy Kecskeméten. Most a Pesti Magyar Színházban lesz a következő Utas és holdvilág bemutatója, amibe újabb jeleneteket is irtam a rendező és a dramaturg kérésére. Nyíregyházáról jelentkeztek, hogy egy régebbi, Garcia Marquez nyomán írt darabomat szeretnék bemutatni. Aztán úgy tűnik, hogy én fogom rendezni jövő januárban Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből írt színpadi változatomat, és nagyon örülök, hogy ő ehhez hozzájárult, pedig ez a regény nem éppen színházi alapanyag. Színházi munkák folyamatosan adódnak az életemben. Vissza-visszajövök majd Váradra is, amikor felújítjuk A fiút, mert a mostani premiert inkább egy előbemutatónak lehet tekinteni. Különben novellákat és esszéket írok mostanában és sokat fényképezek.

Pap István

Címkék: ,